A hercegnő titka

A valóság

18+as tartalom! Olvasása csak saját felelősségre!!

Elizabeth hercegnő próbálta elérni Miss Herbert-t telefonon, de minden alkalommal sikertelenül járt. Tudni akarta, hogy Liliana nem haragszik-e rá, amiért úgy ott hagyta magára akkor éjszaka. Az idegességtől, ami azóta nyúzta őt, létezni se tudott. Lily gondolata beleférkőzött agya egy kis részébe és onnan mérgezte meg egész lényét. Nem volt képes aludni, enni és a feszültség egyre jobban csak áradt testében.
A rajzfüzete felett görnyedett, amikor megszólalt a telefon mellette. Azonnal a készülék után kapott és kellő gyorsasággal emelte füléhez azt.
-Igen?-Szólt bele kissé idegesen. Várta, hogy a vonal másik feléről meghalja annak a nőnek hangját, akire napok óta gondol. Gyomorgörccsel szorította össze a kezében lévő műanyag darabot, amiből a csend áradt.
-Lizzie.-Szólt bele egy ismerős alak. Ez a hang viszont nem az volt, amit ő szeretette volna hallani. Kiült arcára a csalódottság és leeresztette az eddig megfeszült vállait.
-Robbie.-Szólította meg a hívásban lévő másik személyt.
-Holnap fogok indulni.-Közölte nyersen és egyenesen.
-Hova?-Kíváncsiskodott értetlenül. Persze sejtette a választ bugyuta kérdésére csak nem akarta hallani.
-Tudod jól hova. Michael velem tart.-Zúdította rá információt.
-Akkor el van döntve.-Mondta komoran miközben nehezen lenyelte a benne feltörő érzéseket.
-El..-A herceg hangjában észlelhető volt a gyerekes sértődöttsége. A zúgás hangját lehetett hallani csak a vonalban. Elizabeth-t váratlanul érte a hír és nem akarta elhinni, hogy a herceg tényleg itt fogja hagyni.
-Hol vagy most?-Törte meg a némaságot Lizzie.
-Michaelnél.
-Nem is jössz vissza? Hogy elbúcsúzzunk?-Kérdezte fájdalmasan. Mintha a herceg gondolkodóba esett volna egy időre a túloldalon.
-De! Persze, hogy visszamegyek drágám.
-Rendben.-Vezette végig ujjait idegesen a tarkóján Lizzie.-Várlak.-Rakta le a telefont. Üres tekintettel bámult ki az ablakon miközben egy apró könnycsepp gördült le az arcán. Ez a férfi, akivel az előbb beszélt nem az a személy volt, akit pár évvel ezelőtt megismert és beleszeretett. Már régen nem az volt. Talán ő rontotta el. Ő volt az, aki miatt ennyire eltávolodtak és hideggé vált a kapcsolatuk. Úgy gondolta ő lökte bele férjét, a legjobb barátja karjaiba. Michael legalább tudott neki lelki támaszt nyújtani. Egy olyan jelenléttel szolgált, amit a hercegnő sosem lett volna képes megadni neki. Robbie érzelmileg mindig is egy gyenge láncszemnek számított. Ő volt a rideg családjuk kakukktojása. Egy fekete bárány a sok fehér között, aki kimutatta az érzelmeit és nehez tudta elviselni, hogy körülötte senki nem teszi ugyanezt. Michael-el mindent meg tudott beszélni, Elizabeth pedig még saját magát sem volt képes összekaparni a földről. Sokszor úgy érezte, mintha a hideg padlóhoz lenne láncolva gyenge teste. A bilincsek karjain csak az elméjében léteztek, mégis olyan valósnak tűnt az egész. Kulcsát pedig saját maga rejtette el, amit nem volt képes vagy nem akarta azt megtalálni. Az igazság az volt, hogy Elizabeth saját magát tartotta vissza a boldog életétől. Bekapcsolt nála egyfajta reakció, egy önszabotálás, amikor az érzelmekről volt szó.
Visszanézett a füzetére és egy üres papírlap pillantott vissza rá. Így nézték egymást egy darabig míg Lizzie az elméjének egy melankolikus helyén tartózkodott. Majd a kezébe emelte ceruzáját és hegyét erősen a fehér papírra nyomta, de nem tudta meghúzni a kezdő vonalat, amit szeretett volna. Keze nem mozdult semerre, mert még mindig bele volt ragadva gondolata egy részébe. Fájt neki, hogy Michael társasága jobban érdekli Robbie-t, mint az övé. Bár önzőség volt ezt gondolnia, mivel ő maga is jobbnak érezte új barátnője közelségét a férjénél. Mégis erősen gyomorba ütötte a helyzet. Nem akart ezen rágódni tovább, mert ha most folytatja soha nem jut ki gondolatai markából és az elméje börtönbe taszítja lényét. Nem hagyhatta, hogy összeomoljon. Idegesen állt fel székéből majd megtorpant. Nem volt semmi teendője, ami most jobban zavarta mint valaha. Ott állt mozdulatlanul és az ablakon keresztül a kertet kezdte el nézni. A fák sokasága és a zöld fűszállak őt hívogatták. A természet megszólította Elizabeth-t. Úgy gondolta ideje lenne kimenni a friss levegőre és leülnie a kedvenc fája alá. Egy könyvet kapott le a mellette álló polcról és ezután sietve távozott a szobából. A folyosón szokás szerint mindenki fejet hajtott neki, amit sose szeretett. Nem érezte méltónak rá magát, hogy más emberek felsőbbrendűnek gondolják őt. Úgy vélte egyik ember se különb a másiknál, ő egyszerűen csak jó helyre született, de semmit nem tett érte. Életében nem dolgozott még kétkezű munkát és rangján kívül semmi érdekes nem volt benne. Egy egyszerű nő volt, akit mindenki csillogó szemekkel bámult és azt gondolták milyen érdekes ember lehet. Hamis tényeket állítottak róla, aminek nagy része dicséret volt, mégis zavarta őt. Az emberek nem ismerték igazi valóját. Az igazság az volt, hogy a hercegnő messze állt a tökéletességtől. Pánikrohamokkal küzdött és egy elhanyagolt házasságban élt. Mindennapjaiban a palota falai között tartózkodott, amiben nem volt semmi érdekes. Tudta, hogy csak azért ilyenek vele az emberek, mert ő a koronahercegnő, de ha megismerné őt a világ akkor más szemmel néznének rá. Azért néha meglátta az igazi gondolatokat a valótlan mosolyok mögött, amik ránéztek míg a kertbe tartott ki. Ezért nem szeretett barátkozni, mert sosem tudhatta biztosra milyen szándéka van valójában a másik embernek vele kapcsolatban. Ekkor eszébe jutott Liliana, ahogy a hamis embereket nézte, akik körülvették őt. Úgy érezte Lily volt az egyetlen valódi dolog az életében. Aki nem félt neki megmondani az igazságot és nem úgy kezelte, mint egy hercegnőt.
Cipője sarka hangosan kopogott a márványlépcsőn, miközben sietett lefelé. Lábai dühösen csapódtak a fokoknak míg azok el nem érték a padló felszínét. A kertbe vezető ajtó tágra volt nyitva. A nap fénye szűrődött be a palotába. Elizabeth megállt előtte és oldalra nézett. Egyenesen arra a szobára, ahol az apja tartózkodott. Két napja, hogy kerülte őt, mert nem bírta látni a szenvedését. Ezért pedig saját magára sem tudott ránézni. Dühös volt, amiért nem volt képes belépni a király szobájába. El is nézett az ajtóról és kilépett a teraszra. A meleg levegő csapta meg bőrét, miközben sétált lefele a lépcsőn. Levette lábáról magassarkúit és ráhelyezte jobb talpát a fűre. Majd a ballal is belesüppedt a puha talajba. Nagy levegőt szívott be, miközben becsukva szemeit hallgatta a madárcsicsergést. Érezte, ahogy a szellő gyengéden felkarolja őt és üdvözli. Az almafához indult meg. Bal kezében a cipőit, a másikban a könyvét szorongatta. Agyában minden gondolata elcsendesült, ahogy felnézett az égre. A felhők lassan mozogtak, minden olyan nyugodtan tűnt. Az eddig ingerült léptei most lelassultak. Nem gondolt az apjára és a koronára. Liliana alakja is elillant fejéből, nem is akart rá gondolni. A problémák, amik eddig gyötörték őt, most elúsztak, mert így akarta. Hagyta eltűnni őket.
Mikor a fához ért békésen leült és a barnás színű törzsére támasztotta hátát. Kinyitotta könyvét és sorainak végre volt értelme. A betűk könnyedén beilleszkedtek agyába. Nem volt egy gondolata se, ami most elterelhette volna figyelmét.