Egyrészes sztorik

💙🖤

Ray (barna felkontnyolt haj. Magas. Izmos. Vékony. Eres kezű. Kék szem.) 16 ISTJ
Lisa (barna göndör hosszú haj felfogva. Alacsony. Barna szem.) 16 INTP

Mióta az eszemet tudom, imádok boxolni. Minden egyes edzés számomra egy lelki támasz. Nincs bennem semmilyen bosszú vágy, viszont egy feszült nap után mindig szeretem a dühömet a sportba tenni.
.
.
.
-Vigyázz magadra!-Köszönt el tőlem apu.-Mindenképp vigyél esernyőt, mert 100% esély van a záporra.
-Okés.-Bólintottam. Levettem a fekete esernyőt az akasztósról, majd elindultam. Imádom az apukámat...számomra ő a legnagyobb példaképem! Sajnos nem tudom milyen érzés lehet egy anya-lánya kapcsolat, mivel szüleim már csecsemős koromban elváltak. Anyának lett egy új családja, egy új élete, új gyerekei...Kár, hogy még sosem találkoztam vele...
.
A novemberi csípős hideg csapta meg az arcomat kilépve a házból. Tényleg hideg volt. Az utcák üresek voltak és az ég pedig szürkén tükröződött vissza a pocsolyáról. Egy szokásos depresszív idő.
.
.
Pár perc sétára voltam az edzőteremtől, mikor útközben megláttam Rayt. Az egyetlen olyan fiú barátom, aki sosem hagyott cserben, mindig kiállt mellettem, és mindezek mellett mindig egy őszinte ember volt. Hosszú haját szokás szerint felkontyolta. Tengerkék szemébe a barna tincsei lógtak. Semmit sem változott.
-Szia.-Sétáltam mellé mosolyogva.
-Hali.-Sóhajtott. Arcát elfordította.
-Mizu? Hogy megy a suli?-Néztem rá, ám ő előrébb ment.
-Szar.-Vont vállat majd az épülethez sietett.
.
Ennek meg mi baja? Az elkövetkezendő hetekben különösen furcsán viselkedett.
.
.
15 perccel később:
.
-Jól van srácok, mivel holnap verseny, így ma mindenki a legtöbbet hozza ki magából! Na gyerünk!-Tapsolt kettőt az edzőnk.
.
Éppen végeztem a kocogással, mikor az edző jelent meg előttem.
-Lisa.-Lépett oda hozzám. Felvont szemöldökkel pillantott rám.
-Tessék?-Néztem fel.
-Ray mostanában furcsán viselkedik.-Nézett hátra a fiúra.
Na ne mondja...
Az említett személy épp a nyújtásával végzett, mikor hirtelen egy kemény boxzsákba ütött bele. Kesztyű nélkül.
-Dühös a srác.-Ráztam a fejem.-Megint mi történt vele?
-Ötletem sincs, azonban láttam, hogy a napokban lelkileg sem volt annyira jól. Ha továbbra is így viselkedik, nem fog tudni a versenyre koncentrálni.-Maszírozta meg a tarkónát kétségbeesetten.-Beszélgess vele egy kicsit. Kaptok pár percet.
-Mégis miért én?-Akadtam ki.-Nincs semmi közöm a problémájához. Amúgy sem bír engem.
-Azonnal fejezd be.-Emelte fel a hangját kissé, majd lecsillapodott ő is.-Légyszíves.
-Rendben.-Húztam el a számat.
.
.
.
Ray!-Kiáltott az edzőm.-Ideje elővenni az ugróköteleteket. Nyomás!
-Máris.-Tartott a terem felé, amikor pont én is arra mentem. (Mivel ide küldtek)
-Csá.-Nézett fel rám közömbösen.
-Csá.-Válaszoltam ugyanolyan hangnemben. Kicsit idegesített hogy rajtam vezeti le a feszültségét. Olyan érzést kelt bennem, mintha valami rosszat tettem volna vele.
-Hol vannak az ugróköteletek?-Hajolt le.-Nincsenek a helyükön.
-Nézzük meg arrafelé.-Mutattam a súlyzók irányába.
-Jó.
.
.
Pár perc keresés után végre megtaláltam.
-Megvan.-Emeltem fel boldogan a köteleket a szekrény mögül. Ray felé fordulva láttam, hogy hirtelen sokkot kapott. Kezei befeszültek és egy pillanatra elakadt a lélegzete.-Mi a baj?
-Vigyázz!-Ugrott elém, majd éreztem hogy valami leesett a polcról és lekapcsolódott a villany. Semmit sem láttunk.
.
.
Koromsötét volt. Utálom, ha sötét van.
-Mi történt?-Kapkodtam a fejem.
-Áramszünet.-Hallottam meg Ray flegma hangját.-Mi más lenne...
-Itt a telód?
-Nincs. Az öltözőben van.
-Enyém is.-Ültem le idegesen a földre.
Semmit sem láttam, és ez nagyon zavart.
-Ha jól emlékszem, akkor a teremben van valahol egy zseblámpa, megnézem.-Hallottam a hangját, de automatikusan megragadtam a csuklóját.-He?
.
Hirtelen villámlott, így megvilágította egy másodpercre az arcunkat. Egymás felé fordultunk. Szemében kíváncsiság csillant fel majd hirtelen ismét flegma arcot vágott.
-Ne mondd hogy félsz a sötétben.-Sóhajtott Ray, és megszorította a kezemet.-Gyere.
Megpróbáltuk kinyitni az ajtót, de nem sikerült. Gondolom a huzat miatt csapódott be. Az ajtó csak kóddal működött, de a kód pedig áram nélkül nem működött.
-Francba.-Sziszegtem.-Beragadtunk.
.
.
.
Pár perc keresés után végre megtaláltuk a zseblámpát, ám akkorra nagyjából láttunk a sötétben.
A szemembe világította a lámpát.
-Kösz.-Hunyorítottam.-Inkább tedd le valahova.
Közénk tette a lámpát, így mind a ketten végre láthattuk a másikat. Egymással szemben ültünk le.
-Nem tudtam hogy félsz a sötétben.-Nézett mélyen a szemembe.
-Nem félek.-Vágtam rá talán túl gyorsan.
-Aha, azért fogod még mindig a kezemet.-Mosolygott pimaszul a csuklómra ezért gyorsan elengedtem a kezét.-Sosem értettem, hogy az emberek hogy félhetnek a sötétben. Sőt, hogy egyátalán félelmeik vannak.
-Na ne mond már hogy nem félsz te semmitől.-Forgattam a szemeimet. A szokásos "én más vagyok, mint a többi ember" stílus.
-Pedig tényleg nem.-Vonta meg a vállát.
-Lehetetlen.
-A villámlástól is félsz?-Szórakozott rajtam.
-Igen. Netán baj?
Még mindig vigyorogva hallgatta a válaszomat, amikor a vállába ütöttem.
-De most kajak, attól félsz, hogy beléd csap a villám és meghalsz?-Próbált komoly fejet vágni, és nem röhögni.
-Tulajdonképpen igen.-Néztem a szemébe.-Nem nagyon szeretnék meghalni.
Bólogatva hallgatta, majd elcsendesedett.
-Na mivan?-Fürkésztem az arcát.-Mert te meg akarsz halni vagy mi?-Nevettem el magamat szarkasztikusan, de még mindig csendben volt. Végül megszólalt.
-Én nem azt akarom mondani hogy meg akarok halni.-Nézett oldalra.-De azért egyáltalán nem lepődnék meg, ha random a fejemre esne egy tégla, vagy a kórházban közölnék velem, hogy a következő napra már nem is fogok élni. Sosem féltem a haláltól.
-Engem kicsit zavarna azért...-Húztam fel az egyik térdemet magam felé.-Mi történhet velünk, miután meghalunk.
-Semmi.-Vágta rá.
-Honnan veszed? Ha halálod után érzel valamit, akkor máris történik veled valami.
-Mi van ha semmit sem érzek?
-Nehéz elképzelni, el sem jutna a tudatodig.-Feleltem. Bár mit is tudhatnék hogy mi történik velünk miután meghalunk. Azt sem tudhatjuk, hogy mi történik velünk holnap. Olyan gyorsan változik a világ, kiszámíthatatlan cselekmények történhetnek.
-Jó, hagyjuk ezt a témát szerintem.-Legyintett.-Mindenkinek megvan a saját véleménye.
-Igaz.-Bólintottam.-Egyébként...
-Igen?-Nézett újra rám.
-Mostanában aggaszt, hogy nem vagy önmagad.
-Nem vagyok önmagam?-Ismételte meg a mondatomat szarkasztikusan.
-Egyre dühösebbnek látlak mostanában...
-Mindenkinek lehet szar napja.-Nézett rám értetlenül.
-Hetekig ez van.-Forgattam a szemeimet.-De ezt te is tudod.
-És?
-Miért nem beszélsz róla?
-Közöd?-Horkant fel szarkasztikusan majd ismét mosolyra húzta a száját.-Csak nem érdekel téged?
-De. Nagyon is érdekel.-Közöltem határozottan és egyszerűen, ami Rayt kicsit váratlanul érte, így ismét elcsendesedett.
-Nem segítenél rajta.-Állt fel a helyéről és lenézett rám.-Ha akarnám se tudnál.
-Most hová mész?-Kérdeztem tőle. Be vagyunk zárva.
-Visszateszem a cuccokat amik leestek.-Nézett vissza.-Segíthetnél.
.
.
.
Nagyszerncse hogy csak jógamatracok voltak, hiszen nem lett volna a legkellemesebb ha tömött dobozok estek volna le.
Mivel én sokkal alacsonyabb vagyok, ezért Ray-nek adogadtam a matracokat ő pedig nagynehezen feltette őket. Emlékszem pár hónappal ezelőtt el sem érte a szekrény tetejét.
-Na végre ez is kész.-Fújta ki magát miután végzett.
-Kifáradtál?-Álltam fel nevetve szembe vele.
-Mióta lettél ilyen magabiztos?-Váltott hirtelen gyanús hangnembe.-Pont te mondod.
-Pedig nőttél is a hónapok során.-Folytatódtam a viccelődést, ami igazából félig igaz volt. Hihetetlen hogy a fiúk az egyik hónapról a másikra megnőnek.
-És te meg...-Lépett közelebb emiatt kénytelen voltam hátrébb lépni, ám a hátam a szekrényhez simult. Két kezét kinyújtva támasztotta meg felettem és egy kicsit le is hajolt.-egy centit sem nőttél.
-Mit vársz tőlem?-Vontam vállat tehetetlenül.-Évek óta nem növök.
-Nem baj, tökéletes va-Kezdett bele a mondatába a pimasz mosolyával ám hirtelen megállt. Ismét szemkontaktust tartott velem, de mind a ketten elkaptuk a fejünket.
Rosszra gondolok vagy most ő...?
-Tökéletesen szó szerint lenézlek.-Fejezte be a mondatát felvonva a szemöldökét.
Csak felvontam a szemöldökömet még mindig a tengerkék szemét bámulva. Közelről megállapítva elég férfiasan kirajzolódik az arcvonala. Oldalra nézve a hold fénye tökéletesen megvilágította a fél arcát és a jobbra haladva a formás alkarját. A feszült légkörből leszürve nem tudtam máshová nézni, csak az eres kezét néztem.
Éreztem hogy lassan forrósodik fel az arcom egyrészt mert visszatartottam a levegőt másrészt...
.
.
-Szarban vagyunk.-Bökte ki hirtelen.-Kissé nehéz helyzet van most otthon...
Csendben hallgattam tovább.
-Ez az oka, amiért mostanában "szemetebb" vagyok. Hát nyilvánvaló nem?-Emelte fel a hangját.
-Az ember megkönnyebbül ha valakinek elmondja a problémáit és leesik róla a teher.-Szólalok meg.-Én bármikor meghallgatlak téged, ha nem is lehethogy tudok segíteni.-Néztem rá kedvesen.
Rögtön hátrébb lépett párat és sokkoltan fürkészett majd megszólalt.
-Nos. Köszönöm...-Motyogta.-Őszintén szólva nem számítottam erre a válaszra..
-Tudok kedves is lenni.-Nevettem fel.-Szeretek embereket meghallgatni. Méghozzá barátok vagyunk nem?
-Egy nagyon értékes személy vagy Lisa.-Mosolygott, amit nagyon ritkán szokott csinálni.
Pedig egész helyes, mikor mosolyog.
Jól áll neki...
.
.
-Kevés ember szokott meghallgatni. Általában mindenki csak a saját problémáival törődik, amit igazából még se tudnak oldani. Mindenki a saját igazát vallja és hiszi. Kevés az az ember akikben szorulna egy kevés empátia...A helyzet az hogy gyakran sajnos én is önző vagyok. Itt csodálkozom hogy nem bírnak az emberek, közben ez mind azért van mert csak saját magamra gondolok.-Sóhajtott.
-Ez is már nagy dolog, hogy belátod, te is tévedhetsz.-Válaszoltam.-Ha az empátiádon szeretnél csiszolni, mindig próbáld a másik személy szerepébe helyezni magadat:
Egy személy egész végig beszélget az iskolában, mindig társaságokkal lóg, zavarja az órát is. Sok embert idegesít egy ilyen típusú ember, viszont ki tudja...lehethogy neki otthon nem megy olyan simán minden, mint például egy csendesebb tanulónak.
Egy tanárt elitélsz, mert szigorú. Nem kegyelmez és folyton "szivatja" a tanulókat. Bármennyire is utálatos, valójában ezek a felnőttek készítenek fel a legjobban az életre. A tűrőképességre, a tisztelet kifejezésére és az udvariasságra. Ugyanez a helyzet néhány szülővel is...
Mindenkinek kell hogy legyen egy kis empátiája, hiszen csak is így értjük meg a másik ember fájdalmát.
.
.
Némán hallgatta a kissé elhúzott válaszomat, de most kit verjek át? Szeretek ilyesmi témákról beszélgetni. Érdekesnek tartom az embereket.
-Érdekes vagy.-Nevetett fel ismét. Hangjának csengése megváltozott, ami miatt a szívem kihagyott egy ütemet.
.
.
Olyan furcsa érzés kap el, mikor önmaga...
.
.
...Észre sem veszi, miket reakciókat vált ki belőlem, mikor egy apró dolgot is tesz...
.
.
-Bocsi skacok...-Nyitotta ki Vanessa az ajtót.-Minden okés?
-Természetesen.-Bólintott elégedetten Ray, majd felém nézett gyönyörködtető szemeivel.-Akkor gyakoroljunk. Úgyis hamarosan verseny nemde?
Követve őt feledtébb lenyűgözött.

Mintha megváltozott volna közöttünk a légkör.