❝ Néha nem is egy hősre van szükségünk. - folytatta mellettem sétálva a lány. - Hanem csak valakire, aki felvidít minket még a legsötétebb napjainkon is. ❞
· ✧ ⋆ · ✧
Witcher világában...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
karakter neve: Hidaya ━━━━━━━━━━━━━━━━━
Gyorsan szökkentem a fákon, követtem a vaják útját, aki odalent az úton nagy valószínűséggel eltévedt a mocsarasban. Érdeklődve figyeltem. Sosem láttam még vajákot. Iorveth mesélt róluk még régen, de saját szemmel egészen máshogy hatott.
Valószínűleg a férfi megneszelte a közelségemet, ugyanis a hátán pihenő kardjának markolatához nyúlt. Leugrottam a fáról, az íjjal a kezemben. Továbbra is érdeklődve figyeltem, olyan különlegesnek tűnt. Mintha kissé meglepődött volna. A lova nyerített egyet, odalépve hozzá megsimogattam, bár a vaják felmordult, de a lova megnyugodott.
‒ Vaják uram, csak nem eltévedt? – kérdeztem, miközben megsimogattam a lova fejét a két szeme között. Azt nagyon szerették a jószágok.
‒ Ki vagy te? – kérdezte mély hangon.
‒ Hidaya vagyok. – léptem el a lova mellett és átakasztottam az íjamat magamon, majd úgy néztem fel a férfire. Termetes volt, sárga macskaszemekkel és fehér, hosszú hajjal. Egy farkasfej medál lógott a nyakában.
‒ Mit keresel itt a mocsarasban egyedül? – kérdezte szigorú tekintettel.
Tényleg mindegyikőjük ilyen morcos? Ez furcsa.
‒ Ezt én is kérdezhetném magától! – jegyeztem meg oldalra döntve a fejemet. Láttam, hogy a távolban megmozdulnak a fák leveli és fülemmel hallottam a sercegésüket is, ahogy egymásnak súrlódtak. Kezemet a számhoz emeltem és madárhangot hallatva jeleztem társaimnak, hogy ne támadjanak.
‒ Ez meg mi volt? – mordult rám a férfi. Értetlenül néztem vissza rá.
‒ Most mentettem meg a fejét pár nyílvesszőtől. – válaszoltam már én is barátságtalanul. – Jöjjön, kivezetem mielőtt megöleti magát! – intettem, hogy kövessen.
‒ Ahhoz azért több kell! – horkantott fel, de közben ahogy hátra sandítottam láttam, hogy halványan mosolyog. – Mókus vagy te is leány?
‒ Meglehet. – feleltem vállat vonva. – A vajákok nem ellenségeink, hacsak nem adnak rá okot.
‒ Furcs szerzet vagy... – jegyezte meg.
‒ Akár csak maga! – nevettem fel. – De ha szeretné bevezethetem a láp kellős közepébe is. – vontam vállat. - Nem valami bölcs ötlet Brokilon közelében csatangolni.
Erre nem felelt. Nem is tűnt valami beszédesnek, ezért inkább nem erőlködtem. Elég nagy csalódás volt az első találkozásom egy vajákkal, azt meg kell hagyni...
Gondolataimból viszont valami visszarántott a valóságba. Furcsa hangokra lettem figyelmes, ahogy a vaják is. Leugrott a lováról és azonnal, habozás nélkül előrántotta a kardját.
‒ Vidd el innen Keszeget! – utasított, miközben elővett egy üvegcsét. Mintha egy pillanatra megfagyott volna az ereimben a vér.
‒ Mégis mi történik? – kérdeztem értetlenül.
‒ Még életedben nem láttál vajákot? Azért vagyok itt, hogy megöljek egy szörnyet!
Amint lehajtotta a szert, a szemei elfeketedtek és sötét véraláfutások jelentek meg a szeme körül.
‒ Menj! – fordult felém ijesztő tekintettel, mire én engedelmesen csak felpattantam a lovára és elvágtattam. Kellett nekem a fejem után menni megint!Hidaya te hatökör!
Apám megmondta, hogy ne távolodjak el még véletlenül se az osztagomtól... Amennyire jó íjász voltam, néha annál jobban terelődött el a figyelmem. Nem tehettem róla, én csak segíteni akartam a vajáknak. Életemben először láttam ilyen szerzetet, de azt hiszem, nem is vágytam több találkozásra velük...
