Elrabolva

Utazás

Oliverrel az út csendben telt körülbelül 30 percig. Aztán váratlanul elkezdett úgy beszélni mintha semmi sem történt volna. Ez kifejezetten zavart ezért bele is szóltam.

-Ugye ezt most nem gondolod komolyan?
-Mit?- nézett rám értetlenül
-Mondjuk azt, hogy 2 év után "így" beszélsz hozzám, nemhogy örülnél annak, hogy eljöttem veled. Vagyis pontosítva kirángattál engem.
-Ugyan már te sem kamuzhatod be magadnak, hogy szerettél ott lenni. Tisztán látszik, hogy utáltad az egészet és csak azért voltál Alexxel mivel mást nem ismertél. De ne aggódj mostmár itt vagyok én.
-Befejezted? Kösz. Először is lehet, hogy a helyet nem kedvelem de mivel csak tegnap érkeztem így időm sem volt megkedvelni azt. Másrészt viszont az egy dolog ha nem szeretem az adott helyet ha a személyt akivel vagyok pedig igen.
-Te? Szeretni Alexet? Na ne nevettes már. Te csak engem szeretsz és senki mást- kacsint rám

Ezen annyira felidegesített, hogy 10 percig meg sem szólaltam. Aztán pedig rájöttem, hogy jó lenne tudni mégis hová tartunk.

-Öhm..., Hova megyünk?
-Hozzám, ki máshoz
-Nem egyeztem bele, vigyél haza
-Ha megmondod, hogy hol van a "haza" akkor odaviszlek
Ekkor jöttem rá, hogy igaza van, hol van a haza? Elkezdtem azon gondolkozni, hogy mégis mit jelent a haza. Egy hely ahová mindig hazamehetsz, esetleg egy olyan hely ahol a szeretteid vannak, esetleg párod?

-Min gondolkozol ennyire hm?
-Semmin
-Hát jó, viszont ennyi idősen már valamit kezdened kell magaddal. Felőlem mehetsz egyetemre vagy akár melózni.
-Te mit fogsz csinálni?
-Megpróbálok találni valami normális állást
-Akkor én megyek egyetemre, bár nem tudom ki fogad el egy ilyen jött mentet, akinek ráadásul az érettségije is egy nevelőintézetből van
-Ne aggódj a pénz mindent megold
-De nem akarom, hogy lefizesd őket, a tudásom miatt akarok ott lenni ahol, normális akarok lenni
-Hát arról már régen lekéstél szivi-pislogott felém nagy ártatlan szemekkel

Ezután én magamban azon gondolkoztam, hogy mégis milyen egyetemre, szakra kéne mennem hiszen ötletem sem volt egyáltalán. Hirtelen Oliver megszólalt.

-Nem is érdekel, hogy mi volt a dutyiban?
-Nem különösebben- bár a valóság az volt, hogy nagyon kíváncsi voltam rá csak nem mertem rákérdezni, mert a végén még azt hiszi, hogy érdekel mi van vele
-Hát jó, akkor nem mondom- már itt tudta, hogy a játszmát ő nyerte
-Na jó talán mégis érdekel egy kicsit-nem bírtam ki, muszáj volt megkérdeznem
-Tehát amikor bekerültünk egy-egy őr egy sötét és szűk folyosón vitt minket egészen egy hatalmas celláig. Ott mindenkit bekültek, majd várnunk kellett. Az ikrek olyan lesújtó szemekkel néztek rám, hogy rájuk se mertem nézni. Noah-t, ugye a főnököt, akivel még te sem találkoztál csak azt hitted rám, hogy ő vagyok, őt keresték akkor. Így maradt Sarah meg én. Sarah odajött hozzám és megölelt. Nem tudtam ezt mire vélni és láttam, hogy sír. Arról beszélt, hogy elvesztette Lilyt és téged is és hogy már nem bírja tovább. Szörnyen érzetem én is magamat de nem volt mit tenni. Az utánna következő napok, szépen lassan komótosan teltek. Nagyjából semmit nem csináltunk. Mikor letelt a 2 év akkor ki akartam fizetni mindőnknek a kiszabadulását. De nem engedték. Még Sarah sem. Próbáltam őket rábeszélni de eltávolodtak tőlem. Valamiért engem hibáztattak ezért az egészért. - Olyan szomorúnak hallatszott az egész története, hogy kömny gyűlt a szemembe
-Megöltem Sabrinat, a volt legjobb barátnőmet- sírtam mostmár hangosan
Oliver nagyon aranyosan átkarolt amennyire tudott a kocsiban.
-Ne aggódj Ann mindjárt hazaérkezünk, vigyázok rád, mostmár minden rendben lesz

És tényleg meg is érkeztünk egy 5 percen belül. A rég jól ismert hatalmas kastély házához.