Greenlight ||Befejezett||

Prológus

Egy időben csak egy szürke kis egér voltam, egy olyan lány, aki meghúzta magát a sarokba. Sokan azt mondták erős vagyok, mivel eltűrtem a mindennapos bántó szavakat, tetteket, de mikor senki sem látott összekuporodva, remegve zokogtam át a napot, és tettem fel a kérdést. Miért?

A napjaim monoton telnek, igaz néha útba esik hogy találkozzak a barátaimmal, innen is látszik hogy nem vagyok antiszociális, teljesen, ahogy mások azt állítják. Apropó a bátyám folyton kérlelt, hogy menjek el a a bandája próbáira, mert beakar nekik mutatni, de én minden egyes alkalommal visszautasítottam, vagy valami bugyuta kifogással leráztam. Nem szívesen tettem, de meg kell értenie, hogy nem vagyok társasági ember és nincs semmi közös témám a 3 sráccal, és a másik hogy fiúk. Nem értek én hozzájuk, egyáltalán nem.

Bátyám továbbra sem szállt le a témáról, állítása szerint nekem jót tennének a fiúk, lehet felszabadultabb lennék. Mintha nem lennék elég felszabadult amikor a szobámba ugrándozok és torkom szakadtából éneklem a dalokat, az neki nem elég felszabadult? Ezek szerint nem.

2011-et írtunk, pontosabban Június 01-t, ez az a dátum amitől kezdve az életem teljesen megváltozott. Ugyan is bátyám kijelentette hogy átjönnek a fiúk. Engem ez teljesen hidegen hagyott. Fontosabb egy matek dolgozatra tanulni, mint 4 idiótát nézni, ahogy szaladgálnak fel-alá a lakásba mint a kisgyerekek. Igen, bátyám sokat mesélt róluk, s bármilyen hihetetlen figyeltem rá, annak ellenére hogy a fülhallgató a fülembe volt.

Apa régi dolgozó szobájába törtem a fejem a matekon, de mind hiába. Nem értettem. A legcsendesebb szoba, de majd szét megy a fejem. Nem hagy nyugodni a gondolat az hogy itt van a 4 fiú a házba, és lehet hogy most éppen a szobámat kutatják fel. Már éppen felakartam állni, amikor belépett Ő. A szívem pár másodpercre nem verte a szokásos ütemet, sőt egyáltalán semmilyen ütemet sem. De ezt nem a fiú váltotta ki belőlem, hanem az ijedség. Csendben állunk egymással szembe. Vissza tértem előző pozíciómhoz. Figyelmen kívül hagytam az ajtóban álló fiút aki minden bizonnyal engem figyel.

-Szóval, te vagy Ashton húga. -szólalt meg, hosszas csend után.

Szólásra nyitottam szám, hogy kinyögjek egy "Igen, én vagyok" -ot, de egy hang sem jött ki számon. Bólintottam. Ismét csend állt be köztünk.

-Ahj, ez nem megy. -arcomat tenyereimbe temettem. -Sehogy se jön ki, lehetetlen. -motyogtam tenyerembe.

-Csak nem matek? -nevetett fel.

-De, az. -néztem fel. -Ez az egész annyira Kínai. -mutogattam a matek példára. Vagy tudjam is én mire.

Nevetésbe törünk ki, majd leül a karfára, s ölébe veszi füzetem. Szigorúan figyeltem a fiú minden egyes mozdulatát, ahogy próbálja értelmezni a feladatot. Kár törnie magát.

-Áhá. -csapta össze tenyerét. -Szóval....

Az agyam teljesen kikapcsolt, miközben magyarázta nekem a lehetetlent. Furcsa érzés kapott el. "Miért segít nekem?" visszhangoztak a fejembe a kérdések. Tehát ilyen érzés amikor valaki segít neked. Meg tudnám szokni. Nem mintha Ashton nem segített volna nekem, vagy a szüleim, de ez teljesen más szituáció. Nem ismer, és valamilyen szinten törődik velem. Nem ment el egyből és hagyott magamra. Megakart ismerni.
Elkaptam pár mondatot, miszerint a nevemet, koromat és zeni ízlésemet firtatta.

-Áh, értem, ezek szerint nem szeretnél beszélgetni. -vakarta meg fejét.
Lágy hangja kizökkentett gondolataimból.

-Bocsi, csak máshol járt az eszem. Hol is tartottunk? -húztam végig ujjam a srác ölében lévő füzeten.

-Értetted amit elmagyaráztam? -kérdezte mosolyogva.

-Nem igazán.

-Akkor kezdjük annál hogy négyzeten van, ezért duplán kell vennünk. Akkor ez egy milyen függvény lesz? -vette ki kezemből a ceruzát.

-Parabola? -felelem bizonytalanul.

-Nagyon jó. -mosolyodott el. -Mivel a zárójel előtt mínusz jel van ezért ez egy csökkenő függvény lesz, ezért lefele fogjuk összekötni. Menni fog?

-Azt hiszem igen. -vettem el füzetemet. Ábrázoltam amit mondott. Büszke voltam magamra amiért meg tudtam csinálni. Kezdem kapisgálni miről is van szó. Matek zseni vagyok!!!!!! Haha, csak szeretném.

-Ügyes, látod nem is olyan nehéz ez. -nevette el magát.

-Köszönöm. -mosolyodok el, s eltűrök egy kósza tincset arcomból.

-Semmiség. Hogy hívnak? Ashton, nem sokat mondott rólad, csak annyit hogy van egy húga.

-Nekem viszont annál többet rólatok. -kuncogtam.

Szóval Ashton nem is beszél rólam a barátainak. Ez meglep. Hisz ő erőszakoskodott, hogy menjek el a próbákra.

-Abbynek hívnak. -feleltem az előbb elhangzott kérdésre.

-Engem.....

-Hé Abby, gyere egy kicsit. -jött be Ashton, ezzel félbe szakítva barátom, ha mondhatom annak, bemutatkozását. -Oh haver te mióta vagy itt? -nézett rá furcsán. -Mindegy is, gyere, gyertek.

Kimentem bátyámmal és barátjával, akinek nem derült ki a neve beszélgetésünkbe. A nappaliba ahol a többi fiú a kanapén ülve, feküdve, videó játékoztak. Végre megismerhettem őket. Megtudtam anonym barátom nevét is többek közt.
Bátyámnak igaza volt, felszabadultabb lettem közelükbe.

Itt kezdődött minden.......