Dal a tenger lelkéből

Nerissa nem volt benne biztos, hogy jó döntést hozott, amikor kikötött a legénységével azon a baljós hírű szigeten. Megannyi szóbeszéd járt egyik kalózhajóról a másikra, történetesen hogy horgonyt vetni annál a csepp kis földdarabnál nem igazán ajánlatos, és ez azon kevés dolgok közé tartozott, amiben a hullámokat ostromló banditák mind egyetértettek.

Miután a vad időjárási viszonyok mellett jobbnak látta, ha kihasználja a kínálkozó alkalmat a lehorgonyzásra, a hajót a szárazföld felé irányította. Küzdelmek árán ugyan, de biztonságban megvetették a vasmacskát a part közelében, a lehető legtávolabb a sziget tarajos szikláitól, majd miután ez rendben lezajlott, Nerissa és a navigátor minden igyekezetüket a hajójuk helyzetének meghatározásába fektették. A kapitány ekkor kezdett aggódni.

Mint kiderült, éppen az a sziget szolgáltatott nekik menedéket, amelyről azt tartották a kalózok mondái és azt mesélte minden megvénhedt zsivány, hogy az a sellők földi paradicsoma, és jóérzésű kapitány nem teszi ki a legényeit annak a kockázatnak, hogy a hableányok hullámsírba csábítsák őket. Nerissa ezek után megtiltotta, hogy a csapatból bárki is elhagyja a fedélzetet, és ez immár nem csak a zord vihar miatt volt így. Másnapra hagyta a sziget erőforrásainak felderítését, és azt is csupán szigorúan füldugó használatával engedélyezte, hiszen nem akarta veszélynek kitenni egyetlen emberét sem, a készleteiknek azonban hasznos lett volna, ha a sziget a veszedelmen kívül mást is tud nyújtani.

A kapitány nem meglepő módon nyugtalanul forgolódott az ágyában, az álom a szokásosnál is gonoszabb módon elkerülte őt akkor. Tartott a szigettől, annak titkaitól, minden haláltól, ami csak megtörténhetett ott, ha ugyan valóban megtörtént, mégis különös izgatottság tartotta fogva szorongató érzései mellett. Igazinak ismert el minden tengeri szörnyet és lényt, amiről regéltek a hullámok, mégsem találkozott még soha eggyel sem, pedig titkon hő vágya volt, hogy egyszer egy sellőt megpillanthasson. Még kisebb korában alakult ki nála az irántuk érzett csodálat, a mesekönyveiből csodaszépnek és veszedelmesnek ismerte meg őket, és ez a kettősség megbabonázta. Mire felnőtt nővé érett és a Neptunusz könnyének kapitánya lett, a gyermeki ámulatot mélyre temette magában, ám most, hogy olyan közelinek tetszett, hogy valóban megláthasson egy szirént, nem tudta már visszaásni a lelkesedését oda, ahonnan előtört.

Másnap még világosság előtt kiválogatta a legerősebb embereit, majd szétosztott maguk között megfelelő mennyiségű füldugót, s így indultak el körbekémlelni a szigeten. Zsákokat vettek a hátukra, a fegyvereiket pedig szükség esetére készenlétben tartották, a csizmáik puha nyomokat vájtak a hajnalt ásító homokba. Több, kisebb fős csoportokra oszlottak, és megannyi irányban indultak el, megegyezve abban, hogy a kiindulási helyüknél találkoznak akkortájt, mikor a Nap egészen felbukik a horizonton, és egyeztetik, hogy mire bukkantak.

Nerissa jólesően itta a friss, korai levegőt, s annál is jobban esett neki, hogy a felfedező körútjukat siker koronázta: találtak ehető növényeket, amelyeket ki tudtak szárítani, de néhány, számukra ismerős vadat és madarat is kiszúrtak, amelyből néhányat nyomban le is vadásztak, így tértek vissza éppen időre a találkozási pontjukra. Miután mindnyájan épségben összegyűltek, a nap további részében azokat a területeket zsákmányolták ki, amelyek arra érdemesnek bizonyultak, Nerissa aggodalmai pedig apránként semmivé foszlottak; sikeresen pótoltak valamennyi hiányosságot, és egyetlen szirén éneke sem tett keresztbe nekik.

Nerissa estefelé úgy határozott, hogy másnap reggel indulnak majd útnak, mivel napközben a kalózok mind elfáradtak kissé, maga a kapitány is kimerültnek érezte magát, ráadásul szélcsend is uralkodott. Nerissa engedélyezte egy rumoshordó csapra verését, majd azt tanácsolta, hogy éjfélnél a társaság ne nagyon mulasson tovább, ő maga pedig magára kanyarította a köpenyét, magához vette a füldugóit, és elhagyta a Neptunusz könnyének fedélzetét. Csupán a kardját és egy kisebb lámpást vitt még magával az esti kis sétájára, amiről úgy érezte, hogy szüksége lenne rá. A hosszas hajóutak során nem volt lehetősége szárazföldi sétákra, úgyhogy ezúttal kihasználta az alkalmat, mivel sem aludni, sem a társaival mulatozni nem volt kedve.