Megláttam egy istent [szünetel]

11.

Ajkam kék tinta,
Bőröd fehér pergamen.
Verset írnék rá.

Ahogy teltek a napok Navarrában, Biron gróf egyre inkább visszatért jól megszokott életéhez, a kötelességeihez, társai – de főként Longaville – bosszantásához, és persze a bosszankodáshoz amiatt, hogy senki nem hagyja őt olvasni. Amióta újra a királyságban tengette napjait, jóval kevesebb kötelező teendője volt, mint a száműzése előtt, amit betudott annak, hogy szemtelenségével és önfejűségével megsértette a királyt, aki így csupán kényszerből tűrte el őt a belső körben. Tudta, immáron csak névlegesen volt egyike a királyhoz legközelebb álló három személynek, de ezzel kapcsolatos feladat vajmi kevésszer hárult rá. Az első néhány napban ez kifejezetten ellenére volt, zavarta a tekintélyétől való megfosztottság szokatlan érzése, ám minél több időt töltött egyedül, mentesen mindenféle nemkívánatos feladattól, annál inkább hozzászokott ahhoz, hogy ő dönthette el, mit tegyen egy adott napon. Ezt a szabadságot kihasználva Biron gyakran osont le a faluba a gyerekekhez, máskor Ámorral töltötte az idejét a szobájában, vagy pedig éjszaka a kertben, sokszor az almafán ülve, a fa egyre sárgább leveleinek takarásában, amikor pedig egyedül volt, leginkább a kertben lévő kőpadok egyikén ülve olvasott. Egy ilyen alkalommal, amikor Biron éppen egy német drámát, a Der Ackermann und der Todot* olvasta, egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Dumain gróf csendesen, egy vastag kötettel a kezében leült mellé.

– Remélem, nem bánod, ha csatlakozom – mondta az ifjú, mire Biron felemelte tekintetét a nála lévő műről, és rövid ideig a gróf arcát tanulmányozta, mielőtt felelt volna.

– Az temérdek dologtól függ, kedves Dumain gróf. Példának okáért, amennyiben azért csatlakoztál hozzám, hogy megzavard nyugodt, olvasással töltött perceimet fecsegéssel, némileg bánom, hogy a társaságomul szegődtél. Ha csupán csendben szeretnél olvasni, és legkevésbé sem szerény személyemnek is hagyod, hogy elmerüljön egy csodálatosan szép német drámában, a legcsekélyebb problémám sincs a jelenléteddel. Áruld el, kérlek, milyen céllal érkeztél, hogy felelni tudjak!

Dumain ajkára halovány mosoly kúszott, tekintetét végigjáratta Bironon. Hiányzott neki a gróf abban az egy hétben, amíg nem tartózkodott Navarrában, és a visszatértét követő napokban is, amikor Biron szánt szándékkal elzárkózott a társaságuktól. Szeretett volna őszintén, korlátok nélkül beszélgetni gróftársával, de Biron tekintetéből nyilvánvalóvá vált számára, hogy a gróf inkább csak olvasna csendesen, így mosolyogva ő maga is kinyitotta a nála lévő kötetet.

– Csak olvasni jöttem – felelte.

– Szépen hangzó válasz. Elkeserítő, hogy egyetlen szava sem igaz – sóhajtott Biron, miközben szalagot tett a nála lévő könyvbe, majd összecsukta azt. – Beszélgessünk, jó Dumain!

– Miről?

– Nos, miről szeretnél?

– Szerelemről – suttogta a fiatal gróf kissé félénken, enyhén kérdő hangsúllyal. Biron szemöldöke a homloka közepéig szaladt, kíváncsian szemlélte a mellette ülőt, mígnem Dumain erőt vett magán, és folytatta mondandóját. – Ugye, emlékszel még arra, amikor elolvastam a verset, amit ahhoz a különös fiúhoz írtál?

– Igen – bólintott Biron, és közben lopva oldalra pillantott, amikor arany villanást vett észre. Magában bólintva vette tudomásul, hogy az isten immáron tud a hozzá írt versről, ám ez nem aggasztotta annyira, mint amennyire gondolta, hogy aggasztaná, ha kitudódna. Egy rövidke, alig néhány másodperces gondolkodás után újfent Dumain grófnak szentelte minden figyelmét, aki láthatóan várt valamiféle további válaszra. – Esetleg szeretnéd megint elolvasni?