|Felejthetetlen Tánc|

Huszonhetedik

- Chloe már alszik?

- Hm...Chloe? - ejtette vissza a fejét.

- A lányod!

- A lányunk? - kérdezett vissza részegen. Fejemet csóválva belöktem magunk előtt az ajtót, majd a francia ágy mellé léptem. Megemeltem a sárga színű takarót, majd óvatosan letettem őt az ágy szélére. Egy térdre ereszkedtem, hiszen nem tudta egyedül levenni a cipőjét. Vékony bokája köré fontam az ujjaimat és óvatosan lehúztam lábáról a cipőjét. - Szomjas vagyok, Daniele! - motyogta kicsiket pislogva.

- Szerintem eleget ittál már! Vegyük le ezt a ruhát, mert ebben kényelmetlen lesz aludni!

- Jó! Vegyük le gyorsan! - gyorsan félre lökte a kezem, majd félig megemelte magát és végig húzta keskeny testén a fekete darabot. Ennek köszönhetően tökéletes rálátást kaptam a fekete csipke fehérnemű együttesére. - Olyan meleg van itt, Dany maci! - nagy szemekkel figyeltem, hogy fekete melltartója pántját elkezdte lehúzni az ujjával. Úgy gondoltam, hogy jobb lesz, ha elalszik, ezért gyorsan mellkasára húztam a sárga takarót.

- Aludj! Megnézem, hogy mit csinál Chloe - puszit nyomtam a homlokára, majd felálltam, de Katherine felült az ágyon.

- Felültettél engem! Nem jöttél el a vacsorára! - annyira mérges lettem, hogy lassan lehajoltam, megtámasztottam kezemet az ágy támlájánál, így csak apró centik választottak el minket egymástól. Katherine nem jött zavarba, ezért úgy döntöttem, hogy én majd gondoskodni fogok róla.

- Ha nem alszol el, akkor istenre mondom, hogy a szuszt is kikefélem belőled! Megértettük egymást?

- Jó! Kefélj meg! - nyakamba kapaszkodott, miközben hangosan elnevettem magam. Kikészít ez a nő!

- Szép estét! - suttogva beléptem Chloe szobájába, hiszen az ágya mellett található hercegnős lámpa még égett. Ő annyira meglepődött, hogy nagyokat pislogva figyelte minden mozdulatomat. Nem tudom, hogy mi történhetett, de az összes plüss állatkája a padlón hevert, neki pedig könnyek csillogtak a tekintetében. Kicsit idegennek éreztem magam, ezért levettem cipőmet a küszöbnél, majd sóhajtva beléptem a szobájába.

- Anyukám tudja, hogy itt vagy? - fonta össze a kezét.

- Az anyukád nem érezte jól magát, ezért hamar elaludt - suttogtam, miközben próbáltam elfelejteni azt a jelenetet, hogy Katherine szinte magára húzott mert azt akarta elérni, hogy...keféljem meg. - Bocsánatot kell kérnem tőled, Chloe - suttogtam a szoba közepén állva. A kislány összehúzott szemekkel nézett engem, majd széttárta a kezét.

- Az anyukám nagyon szomorú volt miattad. Azt hitte, hogy átverted őt - mondta mérgesen.

- Soha nem verném át az anyukádat - mondtam őszintén, majd az ágya mellé léptem és egy térdre ereszkedtem. - Az igazság az, hogy volt egy váratlan látogatóm! Nem tudtam elszabadulni - sütöttem le a szemem, miközben Chloe tengerkék szemébe pillantottam. - Nagyon sajnálom, hogy nem értem ide időben!

- Anyukám azt mondta, hogy ki volt kapcsolva a telefonod - faggatott tovább, de én csak bűnbánóan széttártam a kezem. - Mivel magyarázod?

- Az hiba volt - sóhajtottam, majd megérintettem az egyik hajtincsét. - De most itt vagyok? - kérdeztem mosolyogva. - Itt vagyok? - ismételtem.

- Valóban itt vagy! - fonta össze a kezét. - De ez nem jelenti azt, hogy bízok benned - végignézett rajtam, ezért az ágya szélére mutattam. Miután bólintott, óvatosan leültem és a plafon felé pillantottam.

- Nem várom el, hogy bízz bennem. Sőt! Az sem baj, ha egy idő után sem bízol - tettem fel a kezem, majd halkan folytattam. - Viszont én megigérem azt, hogy mindent elkövetek annak érdekében, hogy elnyerjem a bizalmad - fürkésztem a csodálatos arcát, majd szét néztem a szobájában. - Nagyon menő szobád van! Hányadik osztályba jársz?

- Másodikos vagyok - vágta rá csajosan. - Te szeretted az iskolát?

- Utáltam - vallottam be őszintén. - És te szereted?

- Nem tudom - sütötte le a tekintetét. - Van amikor szeretem, és olyan is van, amikor nem - tárta szét a kezét. - Szóval nem tudok dönteni - pillantott a padlón található puzzle darabokra. Miközben jobban megfigyeltem a játékot, rájöttem arra, hogy már majdnem teljesen ki van rakva.

- Ezt te raktad ki? - mutattam a lovas puzzle felé. - Hány darabos?

- Száz - rántotta meg a vállát. - Anyukám megígérte, hogy ha kész lesz, akkor veszünk hozzá üveget és keretet!

- Ez egy nagyon jó hír! Akkor miért nincs még kész? - húztam le magamról a bőrdzsekit, majd felálltam és a kicsi székre helyeztem. - Szeretnéd a faladon látni?

- Én igen - hirtelen kipattant az ágyból, majd a puzzle előtt törökülésbe ült. - Segítesz kirakni ezt a pár darabot? - a puzzle doboz tetejét felemelte, majd megfogta a hiányzó darabokat és a padlóra helyezte őket. - Már majdnem kész van!

- Persze, hogy segítek - leültem mellé, majd összeráncolt szemöldökkel pillantottam a puzzle játékra. Egy zöld mezőn ácsorgó két barna lovast ábrázolt. Az egyik ló csikó volt, ami boldogan legelészett a kanca mellett. Az már biztos, hogy nem nekem való! - Kezdjük el, hogy hamarabb a végére érjünk - fogtam meg egy darab puzzlet.

- Félsz egy kis kirakóstól? - nevette el magát, miközben a hiányzó darab helyét próbáltam megkeresni. Barna szín egyik eleme volt. Ez azt jelenti, hogy kizárás alapon a lovak egyik eleme.

- Őőő... - forgattam a hiányzó darabot. - Én aztán nem - zavarodtam össze teljesen. - Mit beszéltünk, hány darabos ez a kirakó?

- Száz! - nevetett, majd egy kis szünet után a szája elé tette a kezét. - Te nem is tudsz kirakózni!

- Anyádnak ne mondd el!

- Vicces - mondta komoran. - Úgy beszélsz mintha az apukám lennél - fürkészte az arcomat. Erre nem tudtam mit mondani, ezért csak visszafogottan elnevettem magam.

- Neked jobban megy mint nekem - mondtam, miközben Chloe a negyedik darabot helyezte a helyére. - Én még azóta sem találtam meg ennek a helyét - helyeztem ujjaim közé a barna színű puzzle darabot. - Vélemény?

- Az, hogy ez ciki! - nevetett ki.

- Hát...nekem nem is kell értenem ehhez - adtam át neki a darabkát. - Szabad a pálya!

- Te nem is vagy rossz ember - fürkészte az arcomat. - Mondhatok valamit?

- Persze, kisasszony!

Egy darabig nézett engem, majd oda sem nézve helyezte a hiányzó darabkát a helyére. - Szerintem átjutottál a próbán!