𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 𝐎𝐍𝐄𝐒𝐇𝐎𝐓𝐒

Bite

-Ma van 1 hónapja, hogy ennyire súlyosan megsebesítettelek és egy pillanatra sem múlt el az önutálatom vagy a bűntudatom. Sajnálom Jisungie és tudom, hogy egy sajnálom nem old meg semmit hiszen meg van rá az esély, hogy a fognyomom örökre a testeden marad. Nem tudom, hogyan tudnám ezt visszaadni magamnak. Hogyan lehetne visszaadni azt amit te éltél át akkor? Kérlek soha ne bocsájts meg nekem! Nem érdemlem meg, hogy valaha is megbocsáss nekem! Nem érdemlem meg azt sem, hogy ennyire szeresselek viszont azt megérdemlem, hogy örökre szenvedjek a hiányodtól és a viszonzatlan...szerelemtől! Nem tudom, hogy voltalak képes bántani miközben az életemet is feláldoznám érted. Nem tudom megbocsátani magamnak! Nem akartam ezt tenni veled! Nem akartalak a halálba sodorni, de még annak a közelébe sem. Nem akartam, hogy így tudd meg azt, hogy amióta csak megpillantottalak egyszerűen nem tudlak kiverni a fejemből. Eddig azért nem, mert gyönyörű vagy, kívül belül és még így is...sebesülten. Most pedig újra és újra lejátszódik előttem az 1 hónappal ezelőtt történt események. Nem tudom aludni, de tudod nem is érdemlem meg, hogy normálisan aludjak. Egyszerűen talán azt érdemlem amit tőlem kaptál és esküszöm az életemre bármikor megteheted. Állok elébe, mert igenis megérdemlem, hogy úgy szenvedjek ahogyan te most!

Végig kezeiket nézte hiszen nem mert Jisung arcára nézni. Nem merte látni a sok köccert és csöveket. Egyszerűen nem akarta látni őt így.

Jisung óvatosan szinte észrevehetetlenül szorította meg Minho ujját ki azonnal rákapta a tekintetét.

-Beképzeltem volna?- nézett ismét kezeikre és minden erejével azon volt, hogy lássa az apró mozdulatot ha megtörténik.

Jisung ismét szorított ujján ám most kicsivel több erővel. Minho azonnal felállt és szólt a nővérnek aki hívta a doktort.

Jisungból bő 20 perc alatt eltávolították a szükségtelen csöveket és próbálták beszéltetni. Minhot persze kiküldték így Jisung barátaival illetve Minho barátaival kint várakoztak.

-Min...ho. Minho...hyungh..-motyogta erőtlenül Jisung.

Szemeit égette a fehér fény és a falak színei is. 1 teljes hónapig csak a sötétség és a bezártság egyszerűen szörnyű volt számára. Ő maga is újra és újra megélte a sebesülésének pillanatait.

-Hol..vanh..Min..ho..hyungh?- nézett az egyik nővérre aki távozott a szobából.

-Jisung egy bizonyos Minho nevű férfit emleget. Valamelyikőtök az?- nézte a fiúkat mire Minho előrelépett. -Kövessen!- indult vissza a szobába a nővér.

-Jisung..-suttogta Minho miközben könnyei ismét elindultak.

-Min..ho hyung?- kérdezte erőtlenül mire az említett leült a mellette lévő székre.

-Én vagyok Jisung!- válaszolt halkan miközben torkában a gombóc elvékonyította hangját..

-Hyung..-szólalt meg halkan.

-Mondd Sungie!- fogta meg óvatosan kezét ami miatt ismét elfogta őt a bűntudat.

-Hol..vagyok?- kérdezte halkan.

-Az iskolában, a kórházban, mert 1 hónappal ezelőtt megsebesítettelek a versenyen..- mondta egyre halkabban.

Jisung nem szólt egy szót sem csak körbe nézett ahogy csak tudott. Nem sírt és nem is kiabált talán ereje se volt hozzá.