Amikor visszajöttél - Damiano David ff.

18. rész - Távozás

   Ezt is túléltük. Valahogy így érzem magam, amikor kiszállunk a kocsiból a garázsban és vehetek egy nagy levegőt anélkül, hogy Tom megkérdezné, van-e valami baj. Hiszen hiába tettettem egész nap és  hazavezető úton, hogy minden rendben, nem vagyok túl jó színésznő, az érzéseim kiülnek az arcomra. Ha százszor nem kérdezett rá, akkor egyszer sem. Jól jött, hogy egész nap a strandon voltunk és nem csináltunk olyan programot, ahol foglalkozunk kellett volna egymással. A közös étkezések során a barátnőim közé ültem le, a vízparton ott kerültem, ahol csak lehetett. Azonban nem csak őt, Damianot is. Mindketten tudtuk, hogy a tekintetünkből kiolvasható lenne minden, ami történt.
   Belépve az otthonunkba, amit sosem éreztem igazán annak, ledobom a holmim az előszobában. A konyhába megyek, ő pedig csendben követ. Két pohár talpa koppan a konyhapult márványlapján, melyekbe whiskyt töltök. Az egyiket elé tolom és az eddig oly' nagyon szeretett szemeibe nézek. Látom rajta, hogy sejti, rájöttem valamire. Talán mintha azon gondolkodna, mire. Vele szemben a pultra támaszkodom, le sem veszem róla a tekintetem. Egy ideig mindketten azt várjuk, hogy a másik megszólaljon, de persze kell hozzá az, hogy tudjuk, mit akarnánk mondani. Belekortyolok az erős italba, ami mintha erőt adna. Lassan szólásra nyitom a szám.
   - Egy házas nővel, akinek ráadásul van egy kicsi fia, Tom? - nyugodtan, visszafogott hangon kérdezek rá.
   Megköszörüli a torkát, egy pillanatra lesüti a tekintetét és látom, ahogy zavartan elvigyorodik.
   - Miről beszélsz, kedvesem? Milyen nő? - kérdez vissza.
   Megütközve nézek rá, arr a férfira, akinek a gyűrűjét az ujjamon viselem és akivel össze készültem kötni az életemet. A hideg végigszalad a hátamon, hazugsága olyan hirtelen ér, hogy azon a szemöldökömet vonom fel és szótlanul, mereven állok néhány másodpercig.
   - Kérlek, ne nézz hülyének - rázom meg a fejem, hangom keményen visszhangzik a ház csendjében. - Ott voltam az erdőben, amikor Alice torkában járt a nyelved.
   - Összetévesztesz valakivel - még ki sem mondom teljesen, de ő már rávágja. - Én sosem csalnálak meg, szerelmem.
   Hosszan bólintok, kiiszom a poharam tartalmát. Szóval nem elég, hogy hazudik, megcsal, de még le is tagadja. Én sem voltam vele őszinte, nem ülhetek fel a magas lóra és játszhatom az ártatlan báránykát, de legalább nem tagadnám le. Egyszerre gyűlölöm a tettei miatt, valamint azért, mert elkövette ellenem a sajátjaimat. Jelen pillanatban ez jobban fáj, mint a bűntudat.
   A kezem után nyúl, megpróbálja megsimogatni, de elhúzom. Poharamra szegezem a tekintetem, az utolsó, maradék kis cseppecske ide-oda folyik, ahogy a kezemben forgatom. Újratöltöm, aztán azzal a kezemben kerülöm meg a pultot. Szó nélkül indulok az emeletre azzal az elhatározott céllal, hogy összepakolom a holmim egy részét és még ma este lelépek.

   Lépteit nem hallom magam mögött, de tudom, hogy követ. A hálószobánk ajtajában kapja el a karom, amitől a whisky fele a padlóra loccsan. Tekintete ködössé vált az idegességtől, amit kiváltottam belőle azzal, hogy nem omlottam a karjaiba, helyette szembesítettem a tetteivel.
   - Nem mehetsz el, a menyasszonyom vagy. Semmi rosszat nem tettem, bezzeg te... - az arcomba hajol, miközben sziszegi a szavakat. - Te hányszor hemperegtél a rocker fasziddal, mi? Hányszor?!
   Az együtt töltött öt év során ez az első, hogy megijedek attól, ahogy beszél hozzám. Egyre közelebb kerül arcomhoz az arca, fenyegetően magasodik fölém egész testével. Nyelek egy nagyot, megpróbálom a kezemet kihúzni ujjainak fogságából. Halántékán kezd kidudorodni az ér, szinte a lüktetését is látom. Tekintetében mindazt a felgyülemlett feszültséget és dühöt látom, amit elfojtott. Megremegek, de nem hagyom, hogy úgy érezze, ezzel irányítani tud.
   - Még akkor is vele voltam, amikor veled dugtam - rezzenéstelen arccal, haragosan vágom az arcába az igazságot. Csak a hangom remeg meg kissé.
   Ujjai fehérré szorítják a kezem, kezd zsibbadni, az idegesség azonban elnyomja ezt az érzést. Amint ezt kimondom, szabad kezével a torkomnál fogva nyom a falhoz. Elakad a lélegzetem, a gyomrom görcsbe rándul. Hüvelyk és mutatóujja az állkapcsomat szorítja, én pedig mozdulni sem bírok. Próbálok kiszabadulni, meg akarom mozdítani a végtagjaimat, engedelmességnek viszont nyoma sincs. Zihálva próbálok levegőhöz jutni.
   - Te rohadt kurva - sziszegi arcomba. - Takarodj a házamból!
   Leveszi rólam a kezét és azzal a lendülettel az ágyra lök. Kiesik a kezemből a pohár, az ital az ágyneműre loccsan, az pedig szilánkokra törik a kemény padlón. Remegő ajkamba mélyesztem a fogaimat, miközben a fájdalom és rémület egyszerre kering bennem. Legszívesebben összekuporodnék az ágy mellett, hagyva, hogy minden könnycsepp eleredjen, hogy a végtagjaimba újra keringjen a vér. Ehelyett a számat véresre rágva állok fel, mikor Tom bevágja maga mögött az ajtót úgy, hogy az majdnem tokostól kiszakad. Remegő lábakon, remegő kézzel kezdek el bedobálni a bőröndömbe ruhákat. A lehető legtöbbet szórom bele, hogy ne kellen egyhamar visszajönnöm ebbe a házba.
   Félve nyitom ki az ajtót és lépek ki a folyosóra, attól rettegve, hogy ott fog állni és ki tudja, mennyire veszíti el az eszét. Csend van, ezért le merek menni a földszintre. Lábujjhegyen cipelem a bőröndöm át a bejárati ajtón. Félve nézek hátra, a férfinak csak az árnyéka bukkan fel, amint fel-alá járkál a nappaliban. Tartom magam. Bent tartom a sírást, mindent, ami egyszerre ki akarna törni és a kocsihoz megyek. Áldom az eszem, amiért nem álltam be a sajátommal a garázsba és nem kell azzal időznöm, hogy még ki is álljak.
   Bedobom a csomagtartóba az összes holmim, amit össze tudtam rakni, majd minden erőmet összeszedve beülök és kifordulok vele a felhajtóról. A vasas íz a számban eddig fel sem tűnt, mostanra azonban a vér áztatja ajkaimat. Beharapom, megszívom, nem törődöm most ezzel.