Amikor visszajöttél - Damiano David ff.

16. rész - Hűtlenség

   Alig egy órával később már mindannyian kissé becsiccsentve ülünk a tábortűz körül, sütjük a nyársainkat és a mályvacukrokat. A nagy beszélgetések közepette úgy fogy a sör és a tömény, mintha víz lenne. Jobb hangulatot el sem tudnék képzelni ennél. Már csak a régi játékok hiányoznak, mint a felelsz vagy mersz és üvegezés. Nem én akarok lenni, aki feldobja, mégis kiszalad a számon ez elfogyasztott néhány pohárnyi vodka hatására. A társaság egy része már most lelkes, a többiek viszont vonakodnak és csak nagy nehezen hagyják, hogy rábeszéljük őket, igyanak még egy keveset és úgyis megjön hozzá a kedvük.
   Thomas gitárja előkerül idő közben és a négyes zenélni kezd. A színes pokrócom alól mosolyogva figyelem őket, legfőképpen Damianot. Mindent eljátszanak, ami eszünkbe jut, egymást túlkiabálva adjuk az ötleteket. Ethan a hűtőládát használja dobként, kicsit rá is ráfeledkezem. Eszembe jutnak az emlékek, a csókok, valamint az a kellemetlenül sikerült születésnap és arra gondolok, szívesen újraélném azokat a pillanatokat. Mennyivel egyszerűbb volt, amíg csak azt hittem, Damiano Victoriával áll közelebbi kapcsolatban... Ők az évek alatt mintha eltávolodtak volna egymástól. Thomas felnőtt. Ethan ha a magánéletét nem is, magát rendesen összeszedte. Azok a karok nem csak a tekintetet vonzzák, de legszívesebben oda is mennék és megtapogatnám... Képzelgésemből Tina hangja szakít ki.
   - Szívem, eljössz velem pisilni egy szimpatikus bokorba? Félek, hogy megharapja a seggem egy róka - szinte az arcomba hajolva kérdez.
   - Aha, menjünk - bólintok.
   A félig még teli poharamat lerakom a helyemre és tagjaimat kinyújtóztatom, mielőtt a vörös nő után mennék. Elfáradtak az izmaim a sok úszásban és játékban, úgyhogy nyögök, mint egy vénasszony.
   - Mi van, megöregedtél? - nevetve szól be Katie, mintha ő nem ugyanígy szedte volna össze magát a strandon.
   Felnőttesen nyelvet öltök rá. Tina már türelmetlenül toporog, de Victoriának is eszébe jut, hogy nincs oda a sötétségért, ezért inkább jönne velünk. Így hármasban megyünk a sátrak mögötti fás-bokros részre, hogy megelőzzük a túlcsordulást.

   Eltelik két perc is, mire rájövök, nekem ez így nem megy. Letolt nadrággal botladozom odébb, be a bokrok közé, ahol nem lát és talán nem hall senki. Valamennyire magam elé tudok világítani a telefonommal.
   - Menjetek vissza, nem tudok társaságban pisilni - hangosabban szólok ki a lányoknak a bokorból.
   - Biztos ne várjunk meg? - hallom válaszolni Vicet.
   - Megoldom, ha öt perc múlva nem vagyok ott, megevett egy medve - kuncogok a saját viccemen.
   - Igyekezz és ne törd el semmid - figyelmeztet Tina.
   Mikor már nem hallom a vihogásukat és a beszédet, nagy nehezen sikerül könnyítenem magamon. Kábult fejem szinte büszke a teljesítményemre. Magamra rángatom a nadrágom, visszaindulok. Azzal azonban nem számolok, hogy a sötétben egy apró fényfoszlányhoz tartozik is valaki. Felsikkantok, mikor beleütközöm, de őt is épp ekkora meglepetésként éri az érkezésem. A nagy ijedtségben hátrébb lépek egyet, a lábam megcsúszik és az egyetlen dolog, amibe kapaszkodni tudok, az a férfi, így rántom magammal. Már csak azt veszem észre, hogy legurulunk abba az árokba, melyet nagy valószínűséggel senki közülünk nem vett ezidáig észre. Nem nagy esés, de hirtelen jön és meg is ütöm magam. A nyári párától nedves fűben terülünk el, ő a hátán, én a lábain keresztben hasalva.
   - Jól vagy? - nyög fel Damiano fájdalmasan.
   - Nem. Kiesett a kezemből a telefonom és megütöttem magam - válaszom inkább morcosan hangzik.
   - Minek jöttél nekem? - nevet fel.
   Feltámaszkodik és megpróbál felkanalazni. Valamelyikünk telefonja tőle egy karnyújtásnyira hever, amiről hamar kiderül, hogy az övé. Feltérdelek mellette és így kezdem keresni az enyémet.
   - Legra, neked vérzik a karod - halkan figyelmeztet, amikor felém fordítja a fényt. - Nagyon fáj?
   Lenézek és a másik kezemmel letörlöm a vért.
   - Csak egy karcolás, látod? Inkább a mobilommal foglalkozzunk.
   Négykézláb kezdek körbejárni azzal a reménnyel, hogy nem esett túl messzire, vagy túl nagyot és egyben, törésmentesen fogom megtalálni.
   - Megvan - diadalittasan szólal meg.
   Erre odakapom a fejem, de a lendület túl nagy mindkettőnk részéről és összeütközünk, nagyot koppan a homlokunk. Először felszisszenünk, aztán mindketten nevetésben törünk ki. Damiano két kezébe fogja az arcom. Csak a vigyorát és szemeinek csillogását látom abban a halvány fényben, amit a két telefon zseblámpája nyújt a talajon pihenve. Lassan csillapodik a nevetésünk, a következő pillanatban pedig már összeér az orrunk. Ujjai végigsimítják az állam és közelebb húz magához. Koszos kezeimmel átölelem a nyakát, mellkasunk egymásénak feszül. Kivárunk, elidőzünk az eszkimópuszikkal és öleléssel, de a vége csak ugyanaz, mint mindig. Ajkaink lassan összeütköznek és csókban forrunk össze. Mintha a sötétség minden problémára megoldás lenne és elfedné a sebeket, titkokat egyaránt.
   - Ez így nem fog menni - súgja elszakadva ajkaimtól, homlokát a homlokomnak döntve.
   Átöleli a derekam és leül a fűbe úgy, hogy egyből az ölébe húz. A farmerom már tiszta sár és egyéb foltos, ebben biztos vagyok.
   - Mire gondolsz? - kérdezek vissza alig hallhatóan.
   - Nem tudok a közeledben lenni - épp olyan halkan beszél, hogy csak épp, hogy megértem.
   A szívem összeszorul, hosszan szívom be a levegőt. Ráhajtom a fejem az övére és puszit nyomok a hajába. Akárhogy is érti, amit most mondott, arra nincs jó válasz. Hisz ha azt mondanám, ne legyen a közelemben, épp annyira fájna, mint az ellenkezője. Látni a másikat egy idegennel, a barátnőjével, a vőlegényével...talán még fájdalmasabb is, mint megszakítani a kapcsolatot.
   Szavak helyett csak puszilgatom hosszú másodpercekig. Aztán zajt hallok a sátraktól és felkapom a fejem. Damiano határozottan szorít a combomra, jelezve, rossz ötlet most megmozdulni, inkább várjuk meg, hogy elmenjenek és külön menjünk fel. Ugyanezt gondolom én is, amint eszembe juttatja.