Az egyetlen igaz énem

A világ azoké, kik erőre vágynak

Évekkel ezelőtt a Mélység Rend elhatározta célját. Az 500 évvel ezelőtt történt események bosszújaként, arról álmodtak, hogy véget vetnek az Archonok uralmának. Hogy elérjék a törekvéseiket magához a Mélységhez fordultak, hogy válasszon ki egy embergyermeket, akinek az ambíciói elegek lesznek ahhoz, hogy elhozza számukra a változást.

Sokan elbuktak és képtelenek voltak kiállni a próbát, mígnem ez a sötét hely meg nem találta a tökéletes jelöltet. Egy fiút, aki a felfedezés és hódítás reményével a szívében egy havas erdőben a farkasok elől menekült...

Tartaglia lassan nyitotta ki a szemeit, de egy olyan helyen találta magát, amire nem igazán számított.

A fáklyákban lobogó halvány fények; a falakat díszítő ősi rúnák; a romok, amik egy régi és egykoron virágzó civilizáció maradványai voltak. A Tizenegyedik Fatui Hírvivő elméje még nem teljesen volt éber és csak nehézkesen tudott felkelni a padlóról, de abban biztos volt, hogy itt már járt. A helyen, amelyre sohasem tudott visszagondolni jóleső és nosztalgikus emlékekkel.

Ám amint a környezetét valamennyire felmérte a távolból léptek zaja ütötte meg a fülét és rögtön odafordította a fejét.

Ahogy Tartaglia az eddig semmibe révedő szemeit jobban kinyitotta, hogy felmérje ki az, a szíve egyre hevesebben zakatolt. Tekintete idegesen cikázott egyik irányból a másikba, próbálta a még mindig tompa tudatával felfogni a látványt.

Az előtte álló ember egy nála alacsonyabb fiú volt. Barna, valószínűleg bőrből készült mellvértet viselt, ami derekát teljesen szabadon hagyta. A szintén hasonló színű nadrágját egy nagy csatos öv díszítette. Szőke haja hullámokban bomlott az arcára, arany szemei határozottságot tükröztek.

Az előtte álló ember feltehetően Aether volt. A testvére...

Lumine!

A lány neve úgy hasított most Tartaglia elméjébe, mint a pengéje a húsba. A mostanáig sötétségben tapogatozó tudata immáron ráébredt az elmúlt pár óra eseményeire és annak előzményeire és tisztán látta maga előtt a történteket.

A Tsaritsa azzal bízta meg, hogy találja meg az eltűnt gnosis honlétét és hozza vissza hozzá és a Fatuihoz. A feladat eredeti tulajdonosa, Scaramouche elárulta őket, és miután megkaparintotta a szóban forgó tárgyat nem tért vissza hozzájuk; valahol Inazumában kóborolhatott. Tartaglia mindent megtett volna azért, hogy a nyomára bukkanjon, hogy még inkább kifejezhesse hűségét Őfelsége, a Tsaritsa felé és sikeres legyen a munkájában; segíthesse a Fatui céljait. De ahogy a legutóbbi liyuei küldetésén, most sem járt sikerrel.

Tartaglia, Lumine, Paimon és Xinyan közösen indultak el az úton egy Shiki Taishou nevű papírfigurával, hogy felfedezzék a Misztikus Onmyou Kamra titkát és visszaszerezzék figura emlékeit. Tartaglia abban reménykedett, hogy ezen a helyen rátalál az eltűnt Hatodik Fatui Hírvivő, a Balladeer nyomára is, de minél bentebb nyomultak, annál inkább kételkedett a sikerében, annál több részletet árult el a terveiből is. Ám igyekezett ettől függetlenül pozitív maradni. A domainben fellelhető ellenfelek erősek voltak, igazán élvezte az ott töltött időt, és végre újra találkozhatott vele, Luminével...

A lánnyal, akire felnézett attól a naptól fogva, hogy képes volt legyőzni őt. A lánnyal, akinek a mosolya mindig beragyogta a szívét.

Tartaglia viszont sohasem volt biztos abban, hogy Lumine valaha is viszont szerette őt. Tudta nagyon jól, hogy a munkája miatt, a Fatui miatt fenntartásai lehetnek feléje és valószínűleg ebből az okból, ha viszonozni is akarta volna az érzéseit a lány, csak nem egyértelmű jeleket küldött feléje. Ám voltak pillanatok, amikor mégis megcsillant a remény, és úgy érezte, szinte biztos volt benne, hogy az egyoldalú szerelme valójában nem is az. Amikor több napig egyedül a Kamrában maradt Lumine aggódott érte, többször látta rajta, hogy zavarodott és nem találja a szavait a jelenlétében, és egy közös grillpartira is meghívta őt az események után. Az utóbbiak voltak a legszebb emlékei róla.