A Rózsa Hatalma

33. fejezet. ~ Fájdalmas tekintet

- Nehezen lélegzik, nagyon gyenge a szívverése, Dieter. Hallgasd meg. Bizonyára a sokk válthatta ki ezt.

Dieter Weiss szinte kikapta Hans kezéből a sztetoszkópot, majd ő is füleibe helyezte azt és halkan hallgatózni kezdett: valóban igaza volt a mellette álló Untersturmführernek, Edith Bleuer szívverése nagyon gyenge volt, Dieteré viszont egyre szaporább lett.

- Agyrázkódása lehetett...

- Lehet rajta segíteni? - kérdezte Weiss hadnagy, mire Münch hadnagy lehajtotta a fejét és összehúzta a lány ruháját. - Hans, tudsz rajta segíteni? - kiabált már.

- Ahhoz előbb fel kéne ébrednie. Nem ígérek semmit, de minden nap eljövök majd hozzá. És vigyázzatok Mengelével...az ilyen csinos lányokra fáj a foga.

Weiss hadnagy kettőt csettintett Stasieknek, mire az hűséges szolga módjára, lehajtott fejjel ért oda a két hadnagy elé. - Óvatosan emeld fel és gyere utánam. Köszönöm, Hans, várni foglak holnap is - indult volna el Stasiekkel együtt az első emeletre, ha Hans meg nem állítja még egy mondat erejéig.

- Dieter, ha nem ébred fel egy hét múlva sem...

- Fel fog, Hans. Fel fog ébredni - felelte a férfi, mire Hans Münch elismerően bólintott.

- Takarjátok be és hagyjátok pihenni. Ha felébred, próbáljatok vizet adni neki, de ne innen, hozz inkább tőlünk. Az ittenitől tífuszt is kaphat.

Dieter Weiss nehezen bólintott, s érezte, hogy lassan hatalmas gombóc keletkezik a torkában és nyelni sem képes tőle, ám gyorsan a felvevő után igyekezett az első emeletre, aki addigra az egyik szobába rejtette el az eszméletlen nővért és máris három réteg takarót terített rá. A férfi kérdés nélkül leült az ágy szélére és megfogta a lány kezét, abban reménykedve, hogy a kékes szempár egyszercsak őt bámulja majd egyetlen egy érintéstől, ám az nem ébredt fel, szemei továbbra is csukva maradtak.

- Menj ki - nézett hátra Stasiekre, mire az gondolkodás nélkül sprintelt ki az ajtón, bezárva maga mögött azt. Dieter visszafordult a lányhoz, közel hajolt hozzá és lágyan végigsimított ütésektől piros arcán, a vérvörös ajkain és izzadó nyakán. - Nem engedlek elmenni, Edith. Nem hagyhatsz itt, mert én nem azért küzdöttem, hogy te csak úgy itthagyj. Fontos vagy számomra és a papád számára is.

Abban a pillanatban olyan csend telepedett le a barakkra, hogy Dieter a saját szívverését is hallotta, és nagy meglepettségére a lányét is, ami azóta erősödött egy picit, így lassan egy lágy csókot nyomott annak kézfejére, majd csodálatos arca mindkét felére.

- Ha ez segít, elhozom neked a papádat is - mosolygott rá halványan. - Most viszont mennem kell, még mielőtt hiányolnák a jelenlétem vagy gyanakodni kezdenének a létszámellenőrzésen. Éjjelre viszont visszajövök, megígérem - adott egy utolsó csókot a kezére, majd kilépett az ajtón, s egyből meg is botlott Stasiekben, aki az ajtó előtt ült és szemeit törölgette könnyei miatt. - Ameddig vissza nem jövök, nem mozdulsz mellőle, még pisálni sem mész ki, megértetted? Úgy vigyázol rá, mint a szemed fényére! Rendszeresen méred a pulzusát is! Mars vissza hozzá!

Elhagyva a húszas kórházbarakkot, Dieter Weiss alig egy perc alatt mohón elszívott idegességében egy szál cigarettát, mindvégig a lány egészségéért aggódva, hiszen Mengele vagy akármelyik másik orvos, aki nem Doktor Münch volt, ezután veszélyt jelent majd számukra. Elővett egy másik cigarettát, azt is gyorsan elpusztította öt szívással, a füstölő csikket egy erőteljes mozdulattal pöccintette a fehér hóba; a vasárnapi négy órai létszámellenőrzéshez igyekezett a női táborba, hogy szemmel tartsa a foglyokat, a kápókat, de még a megbízhatatlan, állandóan magukat mutogató SS Helferineket is.