KARÁCSONYI CSODA

14.

Harry

- Ez remek gondolat, Harry. Egy kis vidámpark itt a kertben. Anyagi segítséggel a környék vállalkozóitól megvalósítható.
- Köszönöm, igazgató úr. Nem szükséges külső támogatás hozzá. Természetesen a költségeket én állom.
- Hogyan? - néz rám  Mr Sawyer kérdő tekintettel. 
Tudom, elérkezett az idő, amikor kiderül, hogy ki is vagyok valójában.
- Uram, szeretnék elmesélni valamit, de kérem, ezt tekintse titoknak, és tudom, annak megtartásában igencsak remekel.
- Szerintem én most leülök, mert olyan dolgot akar velem közölni, amit nem biztos, hogy állva végig tudok hallgatni. 
Én ezen csak mosolygok és gondolatban igazat adok neki. 
- Kezdje csak, fiam, a mesét. Készen állok rá. 
- Bár mindenkinek csak Harry vagyok itt, de van családnevem is.
- Tudom, Styles.- 
- Igen Styles. Méghozzá a multimilliomos ügyvéd, Desmond Styles nevét viselem, a fia vagyok.
- Tessék? - néz rám elkerekedett szemekkel.
- Bocsánat! A kitagadott fia. - helyesbítek.
- Tessék? - ezt már szinte suttogva kérdezi.
- Igen! A multimilliomos, oly nagyra becsült Styles ügyvéd kitagadott fia vagyok. Erről mélyen hallgatnak a szüleim, nem kürtölték szét, mert a presztízs az presztízs. Nem akartam jogi pályára menni, és miután kiderült a nemi identitásom, apám és anyám nem kívánatos személynek neveztek az otthonunkban. Így egy bőröndnyi ruhával indultam el abba az iskolába, ami végül ide vezetett. Megkaptam a régi családi házunkat, és persze bankszámlámon is van bőven pénz. A nagyszüleim is támogatnak, de   személyesen ritkán keresnek. Anyám és apám akkor látott  utoljára, amikor a taxiba beszálltam, hogy a kollégiumba költözzek. 
- Hihetetlen! Harry, most már értem, mi az a plusz, amit az iskolában nem lehet megtanulni, de mindig éreztem, ott van magában.
- Azt hiszem, valahol átérzem ezeknek a gyerekeknek a sorsát. Nekem a tanáraim voltak azok, akik úgymond gondomat viselték. A szüleim által az iskolának tett adomány ezt megkövetelte, de mégis jól esett. Kötelezően, mégis emberi módon tették. 
- Harry! Minden tiszteletem - felállva mellém lép. - Lehetett volna egy léha, nemtörődöm dúsgazdag csemete, de a sors nem ezt akarta. Más utat szánt magának.  
- Azt hiszem, ebben szerepe volt egy sok sok éve történt dolognak is. 
- Elmeséli? - kíváncsiskodik az igazgató asztalának tamaszkodva, mire én mesélni kezdek. 
Jó érzés tölt el, hogy végre van valaki, aki megismeri a féltett titkomat.
- Ha sors úgy akarja, visszakapja azt a diótörőt. A fiú pedig minden bizonnyal alig várja az alkalmat, hogy visszaadhassa, az azóta is féltve őrzött kincsét.
- Nézze! - veszem elő zsebemből az enyémet. -  Magamnál hordok egy ugyanolyan Diótörő figurát. Hű társam azóta! 
- Harry! Pár hónap és újra karácsony. 
- Igen, tavaly karácsonykor én ott voltam, de ő nem jött el. Remélem idén karácsonykor újra találkozhatunk végre.
- Fiam, ha a sors azt akarja, hogy igen, akkor úgy lesz. 
- Rábízom magam, ahogy mindig is. De nem azért jöttem, hogy magamról beszéljek. Szóval visszatérve a jövetelem igazi okára, hogy segítsen az engedélyek elintézésében, hogy mini vidámparkot varázsoljunk az udvarra. Az árral,mint mondtam ne foglalkozzon, hiszen én állok minden költséget. Említettem a tervemet Louisnak. Számíthatunk majd rá is. 
- Ezt jól csinálta, Harry Louis-nak is itt a helye. -  mondja és egy sejtelmes mosoly jelenik meg arcán, amit nem tudok mire vélni. - Azt hiszem itt a pillanat, hogy mint idősebb jogán kérjem, hogy ettől a perctől tegeződjünk.
- Köszönöm, igazgató úr! Megtisztelő!
- Harry! - figyelmeztet. 
- Jeremy igazgató? - mosolygok.
- Legyen - lép közelebb hozzám, és egy amolyan apai ölelésbe von. - Azt hiszem, neked is szükséged van arra, hogy a szeretetet kimutassák feléd.
- Igen és köszönöm, Jeremy! 
- Na látod, megy ez, Harry. 

Azt hiszem, boldognak mondhatom magam. A fotelban ülve körbenézek, egy megálmodott környezet vesz körül. Olyan munkám van, amely nekem és az intézet kicsiny lakóinak is örömet jelent. Van valaki, akinek a legfontosabb vagyok a világon. Elfogadó közösség vesz körül, és talán egy barátra is leltem, aki maga szerény, tartózkodó, mégis a legcsodálatosabb ezen a földön. A karácsony jut az eszembe. Messze még ugyan, de a remény, hogy talán újra találkozhatom a fiúval ismét erősödött bennem.