KARÁCSONYI CSODA

11.

Louis.

Az igazgató javaslatára az árvaházban töltöm az éjszakát. Harry a raktárból egy vastag szivacsot hozott elő. Kaptam lepedőt, párnákat és takarót. Szóval William szobájában, egy rögtönzött ágyon ülök, szemben a fiammal, és memória csatát vívunk, hogy eltereljem gondolataink a mai nap nem éppen vidám eseményeiről. 

     1 órával később.

- Apa, elmegyek zuhanyozni. Ugye itt leszel amikor visszajövök? 
- Prücsök, ezt a éjszakát itt fogom veled tölteni. Tudom, elfelejtettük, amit el kell felejtenünk, de az igazgató úgy gondolta, szükségünk van egymás közelségére ma este. 
- Nagyon okos bácsi az igazgató. Tudja, mire van szükségünk a mai nap után. 
- Igen tudja. Menj, én itt várlak vissza.
- Jó sietek.
- Csak lassan. Itt leszek. 
Ahogy magamra maradok, gyorsan átveszem a Harrytől kapott tiszta pólót és rövidnadrágot. Ragaszkodott hozzá, hogy kényelmes ruhában töltsem az éjszakát. Valóban kényelmes, hiszen az én méretem pár számmal kisebb. Tiltakoztam ellene sikertelenül, de most mégis hálás vagyok az ötletéért. 
Egy gyors telefont még el kell intéznem, mert a másnapi, reggel hétre ígért munkakezdést kénytelen leszek délre halasztani. Szerencsére a ház tulajdonosa megértő, én mégis kényelmetlenül érzem magam, pedig tudom, az igazgató úr javaslata arra, hogy itt maradjak, fontos mindkettőnk számára.
- Itt is vagyok! - ront be a fiam - Köszönöm, hogy tényleg itt vagy. 
- William! Ha megígérek neked valamit, azt be is tartom. Vannak esetek, amikor ez nem lehetséges, de most a legfontosabb dolgom melletted lenni.
- Jó, hogy én vagyok most a legfontosabb.
- Mindig az leszel. - mondom, és ezt olyan kőbe vésett ígéretnek veszem magam számára. - Gyere, nézzük meg a képeket! Ülj ide mellém! 
- Rendben, de hozhatom a párnát magammal?
- Hozd csak!
Egy percen belül, Willel oldalamhoz simulva nézzük a képeket. 
- Nézd! Pont azt eszi, amit én dobtam be neki. 
- Igen. - helyeselek, mert én ugye a fotózással voltam elfoglalva. 
Sorban nézegetjük a képeket, és amikor a közösek következnek, még szorosabban bújik hozzám. 
- Olyan jól mutatunk egymás mellett, apa!- állapítja meg, de a puszit adós képnél szégyenlősen eltakarja a szemeit. - Ezt miért?
- Mert hosszú idő óta ez volt az első alkalom, amikor puszit kaptam valakitől. 
- Én sem osztogatom akárkinek. Apa, én annyira szeretlek! - nézz rám.
- Én is nagyon szeretlek, fiam! - nézek rá szeretettel, majd egy puszit adok a kócos göndör hajába. - Ideje lefeküdni, de várj még egy picit! 
Telefonomat ismét a kezembe veszem, és görgetni kezdem a képeket. Az egyik közös, nem a puszit adós képnél megállok, és egy gombnyomással beállítom háttérképnek
- Nézd William! Most már te is mindig velem leszel. 
- Akkor a kép olyan, mint nekem a párna, amit tőled kaptam?
- Igen, ugyanolyan. - mondom és magamhoz ölelem úgy, mint ahogy ő a párnát szokta. - Na sipirc az ágyadba! 
- Végre! Most meg is hallod, amit minden este el szoktam mondani, amikor a takaró alá bújok. Jó éjszakát, apa! 
- Jó éjszakát, fiam! -  lépek mellé és egy puszit adok a homlokára, majd lekapcsolom a nagy lámpát.
Kitapogatom a matrac végébe tett nadrágomat és a bábut elővéve tenyerembe zárom. Most, hogy sötét van, merem csak elengedni azt a könnycseppet, ami órák óta ott van a szemem sarkában. Tudom, nem fogok aludni az éjszaka. Hiába hagytam a kapitányság lépcsőjén a történteket, nehéz lesz elfelejteni. Azért, mert ezek szerint lerí rólam, hogy más vagyok, és mert egy kisfiú társaságában láttak boldognak már eleve a legrosszabbat feltételezik rólam ismeretlenül. Magam is nehezen birkózom meg a lelkemet ért traumával. Azt csak remélni tudom, hogy William tényleg hamar elfelejti ezt. 
- Apa, alszol? - hallom meg suttogását. 
- Nem, fiam. Szeretnél ide jönni hozzám? - kérdezek rá a nyilvánvalóra, és a telefonomon lévő lámpát bekapcsolom.
Válasz helyett fogja a takaróját és a párnáját, majd megáll a fekhelyem mellett. 
-  Ma este szeretnék az a kisfiú lenni, aki fél egyedül aludni. - mondja.
- Gyere Prücsök. Elférünk ketten is.
Egy kósza megérzés azt súgta, hogy ma nem fogok egyedül aludni. Ezt Harry is sejthette, mert két párnát adott korábban a kezembe, és így mar a másiknak is van éjjelre gazdája. 
- Apa, így már biztosan tudok majd aludni. Tudod, én nem tudtam elfelejteni azt, ami velünk történt. Ugye neked sem sikerült?
- Nem, fiam. Még friss a dolog, de idővel  sikerülni fog elfelejteni mindkettőnknek. 
- Mert ezt akarjuk mindketten. 
Szomorú mosolyra húzódnak az ajkaim. A tudatot, hogy egy kisfiú az, aki vigasztal engem, nehéz elviselni. 
Alig telik el pár perc, amikor meghallom az egyenletes szuszogását. 
- Jó éjszakát, fiam. - suttogom.
Szemeimet lehunyva próbálom meg a lehetetlent, ami most az alvás lenne. 

Harry.

Az iskola alatt sok- sok esettanulmányt hallottam, olvastam, magam is készítettem, igaz könnyű eseteknél. Most, egymagam, napokig végzett vizsgálat eredményét tartom a kezemben. Bellé, amit be kell adnom a bíróságra, hogy ennek alapján ítéljék el azt a férget, aki ellen gyermek veszélyeztetés a vád, de csak addig, amíg az ügyészség el nem olvassa a két papírt. Igen, kettőt, mert egy korábbi mentoromat megkértem, hogy elemezze ki vizsgálatomat. Az eredmény szinte ugyanaz, talan a rutin hiányzik az enyémből. 
- Azt hiszem, Bell apja hosszú időre rács mögé kerüI. - teszem le az igazgató elé a mappát. 
- Igen. Ebben a helyzetben nem igazán helyénvaló mondat, de remek munkát végzett, Harry.
- Szerencsére a kislány megbízott bennem, és olyanokat is elárult, amit lehet, másnak nem tett volna. 
- Megbízik magában, mert felismerte a segítségkérését. Ez az, ami örökre összekapcsolta kettőjüket. 
- Igaza van. Nem múlik el nap, hogy ne köszönje meg azt, hogy megmentettem. 
- A hőse lett, Harry, ami nem fog elmúlni soha. Ezt higgye el nekem, és törődjön bele.
- Elhiszem, és köszönöm, hogy minden követ megmozgatott, hogy itt maradhasson. 
- Igaz, ez feltétel volt az elején, hogy ide kerüljön, de volt pár e-mail váltás, hogy ténylegesen az otthon lakója lehessen. Itt, illetve Harry, a maga közelében van a legjobb helyen. 
- Igazgató úr! A sors ismétli önmagát. 
- Jól mondja. Van két kisgyerek, akik megtalálták azokat, akik mellett biztonságban érzik magukat. William Louis, Bell pedig, Harry, a maga személyében. 
- Uram! Tudom még magam sem vagyok igazán felnőtt, pedig évek óta magamról gondoskodom, mégis, ha egyszer azt kérem, engedje, hogy Bell, ha nem is hivatalosan, de hozzám tartozzon, mit válaszolna?
- Harry! Ki vagyok én, hogy emberek boldogsága felett rendelkezzek, illetve megvonjam tőlük?
- Köszönöm. Bevallom jó nézni Louis és William kapcsolatát. Az érzés, amit táplálnak, segítség számukra.
- Azt hiszem, mentő övnek is nevezhetnénk, hiszen azt a szerepet tölti be a kapcsolatukban. Magam sem tudom, hogy mi lett volna a kisfiúval, ha nem találkozik Louis-val! Jól tudtuk, hogy a vele történtek nagyon megviselték piciny lelkét. Féltünk, hogy visszahúzódó viselkedése állandósul, ami csak ártó lett volna számára. Emlékszem, az idekerülése után nem sokkal, az egyik hétvégén, a szokásos csokiosztás után Louis észrevette őt, és odament hozzá. Nem erőltetett semmit, csak letette a csokit az asztalra, ami mellett ült. Következő alkalommal felé nyújtotta, aki azt elfogadva maga tette le az asztalra.  Harmadik alkalommal pedig egy félénk mosollyal az arcán bontotta ki, és ette meg a csokit. Louis ekkor kért tőlem engedélyt, hogy többet törődhessen a kisfiúval. Persze minden hétvégén először a közös játékban vettek részt és utána egy-két órát kettesben is maradtak. 
- Ez pedig jót tett William állapotának. 
- Igen. Addig is csinálta, amit kellett, szót fogadott a nevelőknek, de visszahúzódó volt. Mint látod, ez még most is megvan nála, de mégis más mint korábban. 
- Azt hiszem, az érzés, hogy tartozik valakihez, csodát tett vele Ezt tapasztalom Bellnél is. 
- Pontosan. Mindkét gyermek érzi ezt. Bevallom, nem bánom, hogy így alakulnak a sorsaik. 
Az iskolában is sok jó dolgot hallottam az intézményről, annak igazgatójáról. Azt, hogy magam tapasztaljam, minden szó igaz, valódi áldásként élem meg.
- Jó és örömteli döntés volt, amikor ide adtam be a munkára való jelentkezésemet. 
- Én pedig örülök, hogy megtette, és itt tudhatom magát, Harry.

Már az autóban ülve kellemes érzés lesz úrrá rajtam. Emlékszem Louis szavaira, miszerint jó dolog melegként apának éreznie magát, ha ezt titkolnia is kell mások előtt. Tudom még messze az idő, amikor ezt érezhetem, elmondhatom magamról, de mindent el fogok követni, hogy Bell boldog életet élhessen.

Üdv újra. Köszönöm, hogy itt vagy.
Ide is értem az előző részek kissé kellemesebb folytatásával. Igen, a sors nem tétlenkedik a szereplőkkel, de jól van ez így.
Puszi nektek.
Moncsi.