haláltörténetek.

Egzisztenciális Válság

Kis, szűk szoba. A falon festmények, rajzok, melyek különféle eldeformálódott arcokat ábrázolnak. Egy nyitott szekrény, benne ruhák. Egy íróasztal, tele papírokkal, füzetekkel, melyek tele vannak írva gondolatokkal. Mellettük egy lemezlejátszó, amely jelenleg is szól. A Nirvana számait játssza, a The man who sold the world akkordjai hangzanak fel az irányából. Közvetlenül a fal mellett, az egyik sarokban, egy bevetetlen ágy. Rajta egy tizennyolcévesforma fiú. Csak ül, s hallgatja a szobát betöltő énekes hangját. Szeme alatt sötét karikák húzódnak, ajkait harapdálja, kezét tördeli, mely tevékenységét csak akkor szakítja meg, amikor sötét hajába túr vékony ujjaival, s utána azonnal visszatér azoknak tördeléséhez. 

Feláll az ágyról, le-felsétál a szobában, kétségbeesett tekintettel néz körbe. Végigsimít arcán és haján, a zenét egy hirtelen mozdulattal lekapcsolja, felveszi kabátját, s kilép szobájának ajtaján.

Két napig nem látta senki. Egy éjszaka, éjfél után csörög az édesapja telefonja. A fiú sírva hívta fel a férfit, hogy segítség kell, és kérlelte, hogy menjen érte. A férfi nem tétlenkedett, kocsiba szállt, és elindult. A fiát a szakadó eső miatt teljesen elázva találta meg az egyik sötét utcában. Autóba dugta, s hazahajtott vele. A fiú reszketett, nem tudott gondolkodni, egyszer elhányta magát az úton, teljesen szétesett.

Másnap reggel a fiú, akit Dominiknak hívnak, csak ide-oda rakosgatta a tálban lévő müzlit, egy falat sem ment le a torkán. Az édesapa később elhívta a nappaliba beszélni a fiút. Beszéltek.

- Dominik, mi van veled? - érdeklődött az apa, miközben aggódva nézte a fiát.

- Semmi - tördelte az ujjait Dominik, a száját rágta, s folyamatosan előre-hátradőlt ülés közben. Ez régi szokása volt, ami az utóbbi két hónapban sokkal intenzívebb lett, mint azelőtt, majd hirtelen elnevette magát, de olyan keserűen, mint azelőtt még soha senki, s ezzel a nevetéssel karöltve előtörtek a könnyei is. - Nincs semmi. Sajnálom, apa. Leszokom a szerekről, mostmár jobban próbálkozom. Nem bírom ezt így - mondta kétségbeesve, s úgy tűnt, mint aki most komolyan is gondolja.

- Mit szívtál tegnap? - nézett az apa a fiúra, de nem dühösen. Nem volt dühös, csak fáradt és kissé csalódott. Aggódó.

- Én... - kezdett volna tiltakozni a fiú, de helyette vett egy mély levegőt, s kinézett az ablakon. - Metet.

Az apa pedig csak bólintott egyet. Nem tudta, hogy mit mondhatna.

Két nappal később a fiú megint eltűnt. Megint napok múltán hívta fel édesapját, akinek megint érte kellett mennie a hajnali órákban.

- Mi a probléma? - kérdezett rá megint egy nap az apa.

- Nem tudom - mondta a fiú, ismét teljesen a saját gondolataiba merülve, száját rágva, s kezét tördelve.

- Mi a probléma, Dominik? - erőltette az apa, mire a fiú csak rázni kezdte a fejét, s csak még erőteljesebben kezdte rágni a száját. - Most is be vagy állva, Dominik?

- Nem apa, kibaszottul nem vagyok beállva - mondta a fiú ingerülten, kezdte teljesen elveszteni az önuralmát. Vagy már akkor elvesztette, amikor belekezdett mindebbe. 

- Akkor mi a probléma? Az, hogy drogfüggő vagy? - faggatta az apa, mire a fiú nehezen, de bólintott egyet. - Nem, nem az a probléma, hanem a droggal kezeled a problémát! Csak te tudod, hogy miért csinálod azt, amit, s ebből csak te magad tudsz kilábalni, senki sem tud segíteni neked, hiába hívsz fel segítségért, érted? - mondta az apuka, de nem kiabálva, csak megemelte kissé a hangját, hogy megértesse Dominikkal azt, amit meg kell értenie.

Ezután a fiú próbálkozott. Tiszta lett. Legalábbis mindenki azt hitte, mert ezt mondta, és úgy is tűnt, hogy rendbejött, de igazából csak gyengébb szereket használt. Ez egy hónapig tartott. 

Egy hónapig bírtam ezt, s egy hónap múlva az elvonás miatt durván túladagoltam magam. Egy hónap múlva találtak rám holtan egy wc-fülkében.