Special omega

Az alfa omegája

Sokféle gondolat végigfutott fejemben miközben meredten néztem rá.
- Mióta.... Mégis mikor ismertél fel? Vagy Wooyoung köpött? - kérdeztem ,hogy közben morogni is kezdtem.
- Őszintén? Először akkor kezdtem gyanakodni mikor megláttam a heged. Aztán ma reggel ahogy jobban megnéztem rájöttem, hogy te te vagy. - meg akart érinteni, de én nem hagytam.
- Akkor azt hiszem nincs miről tovább beszélnünk. - felálltam, s igyekezve kikerülni a pohár darabjait, ott akartam hagyni őt. A konyhából ki is jöttem de a nappalinál tovább nem jutottam mert őkelme elkapott.
- Csak egy esélyt adj nekem San, csak egyetlen egyet.
- Nem! - karom kirántottam kezéből, ugyanis annál fogva kapott el - Ugyan minek adjak? Hm? Szeretnéd folytatni amit akkor rég elkezdtél? Nem volt elég, hogy miattad kórházba kerültem? - igazság szerint akkor nem pontosan ő ütött, de ő volt aki elkezdte. Akkor és most is nekem elég volt ennyi.
- Dehogyis. Én csak...
- Inkább hagyjuk. Jó? - őrült szívem felé húzott volna, de eszem megakadályozta - Felöltözöm és elmegyek. Onnantól kezdve jobban teszed ha nem keresel, nem követsz, se semmi más hasonló. Ígérem én sem fogok semmi ilyet tenni. - mire végére értem mindketten morogtunk bizonyos fokig. Őt az alfa énje hergelte, engem meg az omega felem, az a része mely szenvedett már. Az volt a legfurcsább utána, hogy meg se próbált megakadályozni. Sem abban, hogy öltözzek, sem abban hogy elhúzzak onnan. Őrült tempóban hajtottam át a városon, hogy aztán hangos fékcsikorgással álljak meg otthonom előtt. Semmi mást nem akartam csak elbújni, eltűnni a világ elől. Ugyan ez nem esett meg, csak annyi, hogy bezárkóztam lakásomba hetekre.
Nos igen, valóban így volt. Egyetlen egy percre sem tettem ki a lábam otthonomból. Egy hívásra sem válaszoltam, de másfajta megkeresésre sem. Senkivel nem voltam hajlandó szóba állni. Igen, még Wooyoung-al sem. Pedig aztán ő jóval kitartóbb volt mint bárki más. Először a múlt, az emlékek miatt nem akartam senkit sem látni, aztán a a jelen miatt s mindazon dolgok miatt amit megtettem illetve amikre csak vágytam. Aztán már csak egy dolog volt ami visszatartott mindentől. S hogy mi volt ez? Nos mondanom sem kellene mert szerintem sejthető, főleg azok után hogy Seonghwa-val majdnem két hétig khm... Igen, úgy maradtam. Félreértés ne essék, nem bántottam magam s így a picit sem.
- Én vagyok az megint, Wooyoung. - egy hangosabb kopogás, ba jó, inkább dörömbölés ébresztett ismét - Tudom, hogy hallasz, úgyhogy jól figyelj. - dörömbölt még - Tudja. Hallod? Ő is tudja.
- Állj félre. - ismerős vad morgós hang volt.
- Nem. - makacskodott Woo.
- Nem akar látni. - rögtön felismertem a hangot. Mingi. Sejtettem, hogy nem hagyja csak úgy egyedül Wooyoung-ot.
- Te ebbe csak ne szólj bele. Húzzatok el innen mindketten!
- Te nyomorék!
S ezután hallatszott dulakodás hangja, morgásé meg vonyításé. Bár jobban morgás, de lényegtelen. Ami viszont az az, hogy én már nem bírtam tovább, és engedve ostoba szívemnek, kinyitottam az ajtót. A következő látvány fogadott.. Seonghwa a földön, Mingi raja és míg egyik keze a nyakán a másikat ütésre emelte.
- Engedd el. - meg sem kellett volna szólalnom, hisz amint az ajtó kinyílt Seonghwa felém kapta tekintetét, már amennyire tudott mozogni.
- Mingi... - az alfa a társa hangjára reagált csak, s csak rá hallgatott, miatta engedte csak el a másik alfát.
- Mi megyünk. - szólt Wooyoung - De csak hogy tudd Seonghwa, legközelebb nem fogom leállítani Mingi-t.
- Megértettem. - mondta az említett.
Wooyoung eztán jött és ölelt meg kicsit, majd ezután távoztak is Mingi-vel.
- Bemehetek? - kérdezte Seonghwa, de én nem válaszoltam, csak hátat fordítottam neki és visszatértem a lakásba. Ő természetesen jött utánam, mindenfele amerre mentem. A nappaliba s a konyhába is. Utóbbiba csak kajáért mentem. Fogytán a készletem már amúgy, mert mióta nem mozdultam ki szinte csak ettem meg aludtam. Kb mint a picike gyerekek.
- Végig bámulni fogsz vagy mondasz is valamit? - egyenlőre csak innivalót vettem ki a hűtőből.
- Megéreztem őket. - fura volt hirtelen hangja. Vagy mindig ilyen volt? A fene se tudja már.
- És? - nyitottam ki az üveget s ittam belőle - Essek hasra tőle? Vagy mit vársz? Nem fogod elvenni tőlem őket. - szavaim nyomatékosítandó még morogtam is kicsit.
- Ilyesmi eszembe sem jutott. - hirtelen túl közel került. Mikor jött ilyen közel? - Csak vigyázni akarok rátok.
- Miért? - el akartam tolni mikor két kézzel derekamra fogott, de aztán mégsem tettem, hanem csak pici púpos hasamra tettem kezeim.
- Mert most még biztos, hogy nem hiszed, de odáig vagyok értetek. Mindig is családra vágytam. Nagy családra. - direkt kihangsúlyozta a dolgot - Nem akarom és nem is fogom hagyni, hogy kicsússzon a lehetőség a kezeim közül megint.
- Megint?
- Igen. - arcomra simított - Akkor jöttem rá igazán mit vesztettem, mikor egyik napról a másikra eltűntél a vizsgák után.
- Mi?! - nem tudtam már mit higgyek.
- Többé nem hagyom, hogy eltűnj előlem. - homlokon csókolt amivel kissé lesokkolt éppen - A múltat nem tudom megváltoztatni, de a hibáim mégis megpróbálom kijavítani.