Agónia // x Reader oneshotok

31

De még a gondolatba is belepirultam, hogy hozzáérjek Fyodorhoz. Ez addig sosem fordult elő: olyan apróságként sem, hogy kölcsönkérjek tőle egy radírt vagy ceruzát, és ujjaink összeérjenek, amikor a kezembe adja. Mégis türelmetlen bátorságot éreztem, amikor végül felálltam a padból, és elindultam felé: az első lépés után nem fordulhattam vissza.

Kettesben voltunk Fyodorral a teremben. A tanárunk elment valahová, a többiek pedig kint játszottak az udvaron. Mi még nem fejeztük be az uzsonnát: Fyodort amúgy is ritkán láttam odakint, és én is szívesebben voltam egyedül, mint együtt a társainkkal.

Fyodor, mióta magunkra maradtunk, nem figyelt rám. Valójában fel se nézett a könyvéből, mégis, amikor már előtte álltam, gondosan belerakott egy könyvjelzőt és becsukva az asztalra tette.

– Fyodor – hebegtem, megzavarodva ragyogó szeme kíváncsi pillantásától.

– Dostoyevsky – mondta halkan, tagoltan, továbbra is mindig szemem, arcom, idegesen rángó alsó ajkam szemlélve. – Nem vagyunk barátok.

– Szeretnék a barátod lenni – fújtam ki a túl régóta visszatartott lélegzetet, de, mert egészen ostobának hangzott, amit mondtam, gyorsan hozzátettem, megfogta a legközelebbi üres szék támláját, hogy megtartsa remegő lábam: – Leülhetek?

– Tessék – biccentett Fyodor. Még mindig kíváncsian tekintett rám, de lágy hangját biztatásnak vettem.

Magam sem tudom, mit képzeltem. Hevesen dobogó szívem elsöpörte a gondolataimat, de jó jel volt, hogy Fyodor nem küldött el azonnal, ahogy másokkal tette. Mellé húztam a széket, leültem, és mosolyogva babráltam az ölemben nyugvó kezem, Fyodor arcom helyett most ujjaim játékát figyelte.

– Mondd, mit olvasol? – érdeklődtem végül, amikor sikerült megnyugodnom. – Megnézhetem?

Fyodor bólintott és elém tolta a könyvet, amit már korábban is láttam a kezében, az uzsonnámat majszolva. Latin betűs írás volt a jellegtelen vörös borítón, amit, bár el tudtam olvasni, nem értettem, mert nem angolul volt. Tanácstalanul néztem Fyodorra, aki megszánt:

– A címe Egy halálraítélt utolsó napja, Victor Hugo írta. Francia – tette hozzá kelletlenül és már nem nézett rám, csodálkozó arcom biztosan bántotta.

Igyekeztem összeszedni magam, de csupán e két mondat rengeteg kérdést és felkiáltást vert fel a lelkemben. Nem akartam meglepetést mutatni, ám ez nehéz volt: az iskolában egyikünk sem tanult franciául. Angolt és németet oktattak, az előbbiből egy kicsit rosszabb voltam, és azt hiszem, Fyodor is inkább németben jeleskedett. Az, hogy egy ennyire híres, komoly író könyvét eredeti nyelven olvassa, ámulatba ejtett, mégis csak gyerekek voltunk!

– Miért olvasol ilyesmit? Nagyon szomorú lehet.

Erőlködtem, hogy ne lelkendezzek és ne mutassak még nagyobb döbbenetet, de magamban átkozódtam, hogy épp egy ilyen semmitmondó kijelentés szaladt ki a számon. Biztosan butának tart, gondoltam, és újra a kezemet babráltam, nem tudtam Fyodor szép színű szemébe nézni.

– Kíváncsi voltam – mondta egyszerűen. – A világ pedig általában is nagyon szomorú. Szeretem, ha a könyvek nem hazudnak – tette hozzá halkabban, tűnődve.

– Én is! – vágtam rá, mert Fyodor végre mondott valamit, amibe belekapaszkodhattam. Minden más meglepett, meg is ijesztett, de egy pillanat alatt elmúlt a rémületem. Kíváncsi voltam Fyodorra, mert, ahogy beszélt, tényleg sokkal okosabbnak és érettebbnek tűnt bárki másnál az osztályban. Furcsa mód még kedvesebbnek is, pedig semmi határozottan kedveset nem tett, amióta engedte, hogy leüljek az asztalához. – Könyvekben még nem csalódtam.