You have to live /the GazettE FF/

1. Ruki

Tokió szánalmas látványt nyújtott a déli napsütésben. Ahogy az üres és vérmocskos utcákat róttuk, rájöttem hogy alig emlékszem arra, mi is volt itt a katasztrófa előtt.
Élet, az biztosan volt, de most már nincs semmi. Csak halál jár az utcák között.

– Ruki álljunk már meg! Ha nem intézzük el őket, idecsődül az egész város – szól hozzám valaki a hátam mögül. Egyszerű válaszom volt.
– Nem!
– Ruki – nyögte a nevemet Reita elkínzottan.
– Rei, meg fogunk állni amint elfogadható szállást találunk.
– Ja, és majd akkor se ki, se be, mert körbevesznek minket – mondta ingerülten amikor átnézett a válla felett.
– Egyetértek Rukival, most egyáltalán nincs kedvem ehhez – sóhajtott Aoi cigivel a szájában, majd fájdalmasan felsóhajtott egy félresikerült nyújtózkodási kísérlet következményeként.
– Senki sem kérdezte a véleményed – morogta Uruha az előbb szólóhoz –, és ne ugrálj! A végén még nekem kell, hogy vigyelek.
– Miattad van az egész, ha nem lennél olyan kétbalkezes, most nem lenne egy lyuk az oldalamon! – csattant fel Aoi felháborodva. Uruha, barátja felé fordulva megrázta az öklét.
– Én legalább tudok lőni, nem véletlen hogy nem kaptál lőfegyvert Aoi!
– De én legalább bevallom, hogy nem értek hozzá! – kiáltott vissza a fekete hajú megtorpanva Uruha mellett. Kai felsóhajtott.
– Ez most a flört vagy az előjáték? – kérdezte mellettem.

A felállás minden portyánál ugyanaz volt. Rei haladt hátul, a két gitáros két oldalt, Kai és én elől. Így mindenki szem előtt volt, kivéve Reitát, de ő tud magára vigyázni, nem mintha a többiekre nem lenne igaz. Reitának azonban sas szeme volt, ezért haladt mindig hátul.
Elmosolyodtam Kai hülye kérdésére, igazából nem akartam tudni mire megy ki a játék a két lökött között.
– Fogalmam sincs, és nem is akarom tudni.
– Fogjátok már be, mennyetek szobára! –, csapta tarkón a két üvöltöző idiótát Reita. –, tényleg meghalunk, ha így folytatjuk! – morogta. – Egyik hülyébb, mint a másik.
Meghalván Reita megjegyzését, rákaptam rosszalló tekintetem, de nem hatotta meg, pedig sokaknál bevált.
– Elmondtam a véleményem, de te vagy a főnök, te döntesz. Azért csak hogy tudd, elvileg demokrácia van.
Felemeltem a kezem, bemutattam a társamnak, majd megfordulva folytattam az utamat Kai mellett. Tojtam a demokráciára, én voltam a főnök, és az volt a feladatom, hogy életben tartsam a családom.
Aoi és Uruha körberöhögték a barátjukat.
– Pofa be! – A basszeros nagyot lökött mind a kettőn, hogy induljanak meg előtte.

Megtorpantunk egy kereszteződésben, a vastag betoncsíkokat vér és szemét borította. Valaha ez egy forgalmas megálló lehetett, sok volt a zebra, az épületek alacsonyak voltak, de mégis tele volt az utca éttermek és boltok maradványaival. Elszenesedett, kiszáradt holtestek mumifikálódva szóródtak szét az utcában. Legyek döngtek körülöttünk, és forróság tette elviselhetetlenné a belélegzett levegőt.
– Nem tudom hol vagyunk, valaki? – kérdeztem a többieket.
Magas fák szegélyezték a bevásárló utcát, az alacsony épületek lassan megkoptak. Az oldalukról mállott le a vakolta, a faszerkezetek megrogytak, a törmelék teljesen beborította a járdákat. Roncsautók álltak az út közepén elhagyatottan.
– Valahol Meguro környékén lehetünk, nincs messze a folyó. Viszont itt van egy óraszaküzlet – mondta Aoi, és elmutatott az utca jobb oldalára. Megigazította a fején a fekete, megkopott baseball sapkát. – Azt hiszem.
„Azt hiszem" Hát ez nem hangzott valami fényesen, és Aoi töprengő arckifejezése sem keltett bennem lelkesedést, de mi tagadás, kellettek az elemek.
– Mennyünk.

– Igazad volt – Kai megtorpant az út közepén, alig sétáltunk pár métert.
– Keresettek elemeket, mindent hozzátok el, ha találtok szerszámokat, azt is. Keresettek vízálló, strapabíró darabokat, meg amiben iránytű is van, nem kell a luxus. Fejre, lábra vigyázni! – mondtam a srácoknak.
Komolyan bólintottak felém, zseblámpát varázsoltunk a kezünkbe, majd behatoltunk.
Az üzletben sötét volt, de a napfény azért bevilágította a fél boltot. Betörtek ide, a szűk boltban a falakat is vitrinek borították, mind be volt törve. Elvitték a legtöbb méregdrága órát, a praktikumot bezzeg itt hagyták. Három hegymászóknak gyártott órát vetem fel a poros földről és tettem a táskámba, Reita a pénztárképeknél babrált, Kai és Aoi a tároló szekrények tartalmát nézte át, amit már így is feltúrtak. Az alig három négyzetméteres boltban szinte egymás hátát értük, a cipőink alatt üvegtörmelék recsegett.