Késő már... Mehringer Marci FF

3. fejezet

Amikor reggel hét óra húsz perckor kiléptem a ház ajtaján, még félig úgy éreztem magam, hogy legszívesebben visszafordulnék, és itt hagynám ezt az egész szarságot. Úgy gondoltam, hogy egy új, tiszta kezdetet élhetek meg, minden régi ismerõsöm nélkül. Jobban szerettem volna, hogyha csak visszatérhetnék azokba az idõkbe, amikor még volt egy olyan barátom, aki igazán érdeklõdött miattam. Aki megkérdezte, hogy jól vagyok-e, és tudta, amikor nem mondtam igazat. Az már egy bepótolhatatlan, elveszni hagyott idõ, amit csúnyán megbántam.

Ilyen gondolatokkal indulva, elég depressziósnak éreztem magam az úton odafelé.

Odaérve, az iskola hatalmasnak, és ijesztõnek tûnt, tele ismeretlen emberekkel, akik mindannyian engem néznek, és azt várják, hogy mikor esek el, hogy aztán kinevethessenek. Természetesen az egész vaklárma, minden "újonc" így gondolja. Azt hiszem, minden átlagos kilencedikes így lép be a gimi ajtaján. Én is csak egy voltam közülük azon a napon. Azon a napon, amikor minden megváltozott.

Mert amikor a lépcsõhöz értem, körülnézve a sok idegen szem közt, megláttam az Övét. Õ nézett a szemembe. Felcsillant a szeme, és boldogan elmosolyodott. A csapat, akikkel volt, érdeklõdve néztek hátra, és amikor megláttak, kérdõ arccal meredtek rá, de õ nem figyelt senkire. Nekem is kimaradt a külvilág. Kizártam, mert rájöttem, hogy itt van az esélyem, amit elúszni hagytam. Elém sietett, és kitárta a kezeit egy ölelésre várva. Boldogan szökkentem a karjai közé, amik melegen zárultak körém. Úgy éreztem, hogy végre beteljesültem. A másik felem megérkezett, és én megértem, hogy ez talán egy kicsit túl romcsin hangzik, de az ember érez így. Minden embernek van egy pillanata, amikor úgy érzi, hogy kapott egy második esélyt. Amikor rájön, hogy ez még nem a vége. Hogy még sok-sok fejezet hátra van. Abban a pillanatban én találtam meg a másik felemet, akivel teljesülve végre egésznek éreztem magam.