Tévhit (Kuroo×Oc)

11.Rész

Miiiiii!?! Nem! Most komolyan Yamaoto? Nem esett még le neked, hogy Kuroonak barátnője van? Ha ezt véletlenül meglátná a fruska akko- de várjunk! Miért is gondoltam, hogy megfogjuk csinálni. Tuti, hogy még mielőtt én ellenkezhetnék Kuroo kitesz az öléből, felall kijelenti, hogy kiállt mert nem csalja meg a(z) -őt mellesleg megcsaló- barátnőjét.
Viszont nem csak én kerültem sokkos állapotban, így várhattam vólna reggelig, akkor se szólalt volna meg szerintem.
Lassan felálltam. Lehajtottam a fejem, rámutattam Yamaoto-re, leméztem az ülő srácra és olyan lenéző és ilyesztő fejet vagtam, hogy az is lehet bipisilt.
-Egy óriási paraszt vagy, Yamaoto. Kuroonak barátnője van! Egy, ő nem akarja "megcsalni" Sai-sant, Kettő, kiálltam. - olyan lassan beszéltem, hogyha nem lettek volna betojva, tuti elaludtak volna. Azzal otthagytam az egész kört. Egytől egyig hülye mindegyik. De...... mégis ők voltak az első barátaim....

Kicsit elegem van ebből az egész brigádból. A szobában ülve az ágyon forgattam kezembe a telefonom, és gondolkodtam azon, hogy fel kéne-e most hívnom anyut. Végül arra jutottam, hogy majd holnap reggel beszélek vele, merthogy ezzel az idegrendszerrel most nem igazán van senkivel sem beszélni, és anyára egyáltalán nem akarom ráborítani ezt az egészet. Remélem minden rendben van vele.
Talán fél óráig tarthatott a csönd mert Bokuto bejött. Semmi bajom nem volt a jelenlétécel csak egyszerűen abszolút egyedül akartam lenni az engem felemésztő gondolatokkal. Nem akartam élni, most azonnal kiakartam ontani az életem, de nem tettem. Basszus ezt is mért nem tettem?! Azért mert megígértem valakinek aki fontos nekem, basszus! Nem megmondtam, hogy az érzelmek csak feleslegesek?! Hogyha velekit bekebeleznek ezek az érték nincs menekvés! A végén pedig vagy csalódást okoznak vagy örömöt, de az örömnek is sírás a vége, ha nem azért mert megcsalt vagy vamilyen szakadék alakult ki közted és a párod közt, egyszerűen csak a halála annyira fog fájni, hogy talán az okozza a te halálodat is!

~E/3~

Nozomu fáradhatatlanul sírt magába roskadva a gondolatoktól amik őt emésztették. A harmadéves Fukorodanis fiú ijedten vette tudomásul, hogy barátja fékezhetetlenül sír a térdét ölelgetve. Automatikusan kirohant a szobából egyenesen az újfent ki özönlött csapatokhoz, hogy szóljon Akaashinak akiben biztos volt, hogy tudni fogja mit kell tenni... ugye?

A napágyakon ülő és beszélgető személyek egyből ránéztem, ennek két oka volt. Egy, azt hitték bement aludni -vagyis Akaashi elküldte inkább. Kettő, olyan hangosan trappolt, hogy talán még a szomszédos városba is meghallották.
-Mi a problémád Bokuto? - kérdezte meg Kuroo.
-No-nozomu-cha...n - rémültsége mellett az sem segített neki a dolgok elmondásában, hogy nagyon lihegett. - Vah...vahlamih...van vheleh. - nézett rémülten a setterre. Kuroo automatikusan felállt és a szoba felé kezdett rohanni, de ezzel nem egyedül volt.

Az ezelőtt még egy barátságos körben ülő fél Nekoma csapata a Fukorodanisok egyik szobája előtt álldogált. A helyiségben csak Kuroo, Akaashi és Bokuto tartózkodott. Azt, hogy vajon mi történik a szobában a kint álló emberek nem tudták, fogalmuk sem volt, hogy mi ilyesztett így rá a harmadéves Fukorodanisra Nozomuval kapcsolatban. Az tiszta volt nekik, hogy valami biztos, de nem tudták, hogy milyen erősségű ez a valami, vagy, hogy miért is történt.

Miközben a kint, a szoba előtt álló személyek törték a fejüket, a benti három fiú rémülten nézte a pánikrohamnak tűnő tüneteket produkáló lányt. Mindegyikük segíteni akart Nozomunak, de semelyikük sem tudta, hogy mit is kéne ilyen helyzetekben tenni.

Hirtelen rontott be a nagy "tömeg" ből egy felnőtt.
-Mia franc fo- Mi van Nozomuval! - a három fiú egyből a Karasuno edzőjére néztek. Furcsálták, hogy egyszerűen a keresztnevén hívja a lányt, hisz a hónapok alatt szinte egy szempillantás alatt kiment a fejükből, hogy akármilyen rokoni kapcsolatban is hallotnak.
-Ne-nem tudjuk! - szólt kórusban a három röpis. Ritka esetek egyike, hogy Akaashit ikyen zaklatottan lehet látni. Álltalában ő a komoly, jól megfontoltan cselekedő személy, aki mindig mindenre tudja a választ, de....most fogalma sem volt, hogy mit kéne tennie annak érdekében, hogy egyik barátjának állapota normalizálódjon.

Hála égnek Nozomu féltestvére tudta mit kell tenni. Tisztában volt vele, hogy régen volt egyszer-egyszer pánikrohama, de ezek az évek során teljesen elmúltak. Nozomu szervezete tejesen hozzászokott ahhoz, hogy a lány egyfolytában magát ostorozza és negatív gondolatokkla árasztja el magát. Viszont ugya így egy két hét alatt ahhoz is hozzászokott, hogy ezek a gondolatok távol maradnak -valamilyen szintig- a lánytól, vagy egyszerűen csak a lány szívétől.

~E/1~

Vége..... vége van. Érzem a fájdalmat, ami marja az egész lényemet. Fáj... fáradt vagyok. Ha..ha most feladom nem kell továbbra is szenvednem. És senki sem mondhatja, hogy öngyilkos lettem, egyszerűen egy roham végzett velem. Igen ez ez lesz a legjobb!
De..... nem. Vannak akiknek fájna az, hogy ha elveszítenéknek. Nem akarok fájdalmat okozni senkinek sem. Elég ha csak én szenvedek, másnak nem kell.
Elvesztettem az eszméletem.

Egy fekete mindenségben álltam. Majd hirtelen fehér lett minden, aztán az emlékeim kezdtek felém jönni. Benne volt a gyerekkorom, az akkori barátaim. Aztán egyre csak közeledtek azok az emlékek amik Kuroo megismeréséhez vezettek. Rájöttem, hogy Kuroonak hála szakadtam ki az engem magába szippantó sötétségből. Neki köszönhetem azt is, hogy még élek. Csupán a jelenlétével megakadályozta, hogy öngyilkos legyek, hogy feladjam a gondjaim elleni küzdelmet. Lehet, hogy ugyanígy új sebeket okozott nekem, de azok nem fájnak úgy mint azok amiket már begyógyított. Hálás vagyok neki, és azzal is tartozom neki. He ő Sai-sant szereti örülök az örömének, persze ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem és már nem is fáj az, hogy egy olyan lánnyal van aki, nagy valószínűséggel csak kihasználja, de örülök ha boldog.

Lassan nyitottam a szemem. Egy ágyban voltam. Oldalra fordítottam a fejem, Bokuto, Akaashi és Kuroo ült egy-egy széken. Boldog voltam, hogy ott voltak és lelkileg támogattak.
-Hali - köszöntem. Meglepetten néztek rám én meg csak mosolyogtam. Boldog voltam, hogy vannak nekem, hogy itt vannak és támogatnak még akkor is mikor nem vagyok az eszméletemnél. Mégis..... fájt, hogy vannak, mert így bármikor fájdalmat tudok nekik okozni, akár úgy, hogy nem is veszem észre. Vegyes érzéseim voltak velük kapcsolatban, de nem érdekelt. A pozitív dolgokat tettem előtérbe, hogy elkerüljem az esetleges újabb pánikrohamot, és egy olyan fiókba tettem ezeket a gondolatokat amikkel tudom, hogy valamikor szembe kell néznem és foglalkoznom kell, de erre még ekkor nem álltam kész. Fájt belegondolni, hogy akármikor elveszíthetem őket.

(1023 szó)

Ez a rész most egy kicsit lelkizős volt, de mindegy! Örülök, hogy sikerült ezt a részt is megírom, és azért mellékesen megjegyezném, hogy bocsi azért, hogy a részek össze vissza vannak, de nem tudom megcsinálni 😓.