A Rózsa Hatalma

32. fejezet. ~ P.W.

Évekkel azelőtt, mikor még a két ifjú Weiss testvér mit sem sejtett a háború súlyosságáról, és mindketten izgatottan pakolták be az utolsó dolgaikat a táskájukba a hosszú útra, a nap még melegen sütött. Forró nap volt ám az a nap, az ablakon fényesség szűrődött be, bevilágította azt a szobát is, melyben Dieter Ralf Weiss volt: a férfi a saját ágyán ült, kezében forgatott egy Agnestől kapott fekete-fehér fényképet. A lány vöröses-barnás haja, mellyel előszeretettel játszott minden együttlétük során, göndören omlott le kecses vállaira, barna szemei - akár egy fiatal őzsutáé - teljesen elkápráztatták és barackrózsaszín ajkai, melyeket régen élvezettel csókolt meg. Mutatóujjával lassan végigsimított a képen, pontosabban a lány arcán vitte körbe ujjbegyét, közben mindegyre azon gondolkozott, miképp tudna érzelemmentesen búcsút venni tőle. Biztos volt benne, hogy a lány sírva könyögve fog útjába állni, hogy ne menjen háborúba, maradjon Hamburgban és vegye feleségül minél hamarabb, ha igazán szereti; Dietert azonban vonzotta a háború, az ismeretlen megismerése, az ellenség megfélemlítése és néha felmerült benne az a kérdés is, hogy valóban szereti-e a lányt. A képet lassan összehajtotta, majd a témát elhanyagolva a zsebébe mélyesztette, s fáradt sóhajt hallatva felállt, megigazította a zubbonyát és utána gyorsan begombolta. Katharina Weiss copfját egy vörös masnival kötve be lépett be a szobába, és ahogy bátyjára nézett azokkal a tengerkék szemeivel, Dieternek máris honvágya támadt; tudta jól, hogy a mama őt küldte, hogy fiának ne kelljen végignéznie, ahogy sír.

- A mama küldött, hogy segítsek - kulcsolta össze kezeit maga előtt. - Peter és Bartel már várnak rád.

- Mindjárt kész vagyok. Add ide, kérlek, azt a zseblámpát az asztalról - mutatott az asztala felé, mire a kislány szorgosan futott is a zseblámpáért. - Köszönöm - vette el tőle egy őszinte mosollyal. Összehúzta táskáján a fűzőket, a tetejére a szürkés-zöldes pokrócát illesztette, majd oda is csatolta; felkapta a hátára, sapkáját fejére húzta, és Katharinával az oldalán mentek ki az előszobába. A mama épp akkor törölte le kicsorduló könnyeit a sápadt arcáról a remegő kezeivel, Peter Weiss és Bartel Eisenberg az asztalnál cigarettáztak, a papa pedig az ajtónál állt és az ifjabbik fiát bámulta, miközben az is rágyújtott egyre.

- Elkészültél végre, kisasszony? - kérdezte Peter egy gúnyos mosoly keretében, mire Bartel halkan elnevette magát. A két egyenruhás felállt az asztaltól, betolták a székeket, majd lassan búcsút vettek mindenkitől: Peter először Katharinát csókolta arcon kétszer, majd a mamát ölelte meg hosszasan; Bartel és Katharina megölelték egymást, majd a mamát is megölelte, hiszen már annyira a Weiss család része volt, hogy a mama is már fiaként tekintett az ifjú katonára. Dieter felkapta Katharinát, s úgy ölelte magához a lányt, hogy közben tudta jól, hogy egy ideig nem fogja látni szeretett húgát, s ugyanúgy a mamát sem, akit hosszú percekig ölelgetett.

- Vigyázz magadra, fiam. Gyere haza minél hamarabb és hozd magaddal Petert és Bartelt is- szorongatta meg a zubbonyát a mama, majd két csókot nyomott fia arcára.

- Úgy lesz, mama - erőltetett magára egy határozott mosolyt, ám a mama mégis átlátott rajta. Ahogy elfordult a mamától és a papa felé vette útját, és még mielőtt hozzá nem ért, megállt az ajtóban és hallgatta, ahogy Peter és a papa beszélgetnek.

- Peter, remélem, tudod mit kell tenned. Ha az öcséd megsérül, hagyd ott. Ne segíts neki, csak menj tovább! Ne hagyd, hogy az ilyen puhány alakok megakadályozzák a Végső Győzelmet - suttogta Ralf Weiss, majd eltávolódott idősebbik fiától és elment a dolgozószobájába, mielőtt még Dieter odaért. Dieter azonban egy szót sem szólva indult a kijárat felé, hatalmas csalódással a szívében, amiért már a saját apja is a halálát kívánta; még Peterre sem nézett rá, egyedül Bartelre, aki egy bíztató mosollyal gyermeteg arcán indult el a kapuk felé. Mindhárman megálltak aztán ott, búcsút vettek a Weiss háztól, és honvággyal teli tekintettel bámulták a falakat, az ablakokat, a gyönyörű és tiszta udvart, amit talán utoljára néztek meg jól maguknak.