• 𝙿𝚊́𝚗𝚒𝚔𝚋𝚊𝚗 𝚟𝚎𝚕𝚎𝚍 • (𝙱𝚊𝚔𝚞𝚐𝚘𝚞 × 𝚁𝚎𝚊𝚍𝚎𝚛) [BEFEJEZETT✔︎]

12. Fejezet - Éjjeli szökés

Nem hittem el amit hallok. A nagynéném kiskoromban nagyon kedves volt velem, és mindig hozott valami kis apróságot vagy zsebpénzt a különböző fesztiválokra, hogy mindenféle játékot ki tudjak próbálni vagy esetleg venni magamnak. De most... Mintha valami szörnyeteget hallanék. Ez a nő megváltozott. De nem csak viselkedésre, hanem még külsőleg is. Régen szőke hosszú haja volt, mostani időkben pedig rövid vörös hajkoronával rendelkezett. A szemei nem változtak, de az alakja jócskán. Régen kicsit húsosabb volt, napjainkban pedig csont és bőr. Nem is értettem mi oka volt erre, hiszen nagyapám soha nem volt, akit elveszthetne. És itt eszméltem rá, hogy szobafogságban vagyok.

– M-mi? Hiszen nekem tanulnom kell! – próbáltam tiltakozni az "ítélet" ellen – Pont te mondtad!

– Igen. Ez igaz – csillant fel egyszer csak a remény, de rögtön el is szállt – De én a gonosztevőkre vonatkozó dolgokra mondtam ezt, szóval ne is merd magad menteni – ment ki, és kulcsra zárta az ajtót.

– Ne! – szaladtam oda, és próbáltam kinyitni – Ne, ne, ne, ne!

– Dehogynem kishölgy! – kuncogott sokkal betegebben mint az utóbbi két esetben – Most pedig menj és tanulj ha hős akarsz lenni! – röhögött, majd elment, és ott hagyott engem egyedül a sötét szobámban.

Bakugou szemszöge:

– Oi! – nyitott be anyám a szobámba.

– Mi van? Mit akarsz? – válaszoltam zsémbesen.

– Hallottam mi történt – guggolt le az ágyam mellé – A barátnőd szobafogságot kapott.

– Huh? Honnan a faszomból tudsz erről?! – csattantam fel.

– Az idős hölgytől a gyengélkedőből. Ő mondta el.

– Az a vén rohadék... Ezért még megölöm! – álltam fel volna idegesen, hogy elhagyjam a helyiséget, amikor egy kezet éreztem a hátamon. Anyáé volt az.

– Kisfiam... Tudom, hogy ez nehéz neked. A barátnőddel nem gondolom, hogy tudsz majd találkozni, de-

– Fogd be! – ordítottam, de anyám leordította a fejem.

– Még be sem fejeztem! De ne add fel. Tedd azt amit helyesnek vélsz. A szívedre hallgass – mosolyodott el.

– Any- Khm... Banya? – lepődtem meg, amire a szőke nő átölelt.

– Csak tedd azt kérlek. Bármit teszel, azt a szíved diktálja ebben a helyzetben – mosolygott.

– Köszönöm! – öleltem gyorsan vissza, majd összeszedtem pár cuccot, és kiszaladtam a szobából.

– A fiam megköszönte a tanácsom és visszaölelt? – nézett bambán anyám a semmibe.

[Név] szemszöge:

Az ágyban feküdtem, és halkan dúdolgattam. A hajam csavargattam össze-vissza. Szörnyű volt Katsuki nélkül... Szörnyű volt az érzés, hogy ha egyszer hős leszek, akkor ezt a tehert kell cipelnem. Ha már egyszer az leszek... Ez megtörténhet valaha is?

Egyszer csak zajt hallottam az ablak felől...

♡︎♡︎♡︎