Huszonkilencedik fejezet

4.9K 241 45
                                    

2025. december 24.

A hatalmas térben, csak a bőröndöm kerekeinek hangját hallottam, ahogy a padlón húztam magam után. Szenteste napján nem volt jobb dolgom, mint vártam, hogy a gépem megérkezzen egy órás késéssel. Egyedül ültem a reptéren, mivel már mindenki a családjával ünnepelt otthon, míg én nem voltam képes napokkal ezelőtt haza indulni. Ledobtam magam az egyik székre, majd a mobilomat elővettem és megnéztem az Instagramot. Elsőnek Charles Leclerc posztját dobta fel, Charlotte-al és a kislányukkal. Majd lejjebb lapozva, Carlos feleségének, Isanak a posztját pillantottam meg, ahol a kisfiúkról posztolt. Tovább görgettem, de a karácsonyi képek összemosódtak. Ahogy felnéztem a telefonomból, valahogy ironikusan hatott, hogy egyedül ülök a reptéren. Huszonhat évesen magányosabb voltam, mint valaha, mert a barátaimnak nagy része családos lett, míg én egy csajt sem tudtam megtartani. Ismét a kijelzőt lapozgattam, majd előkerestem a fülesemet és elindítottam a lejátszási listámat. Félóra elteltével, hirtelen megszakadt a zene, a fülesem lemerült. Ingerülten kikaptam a fülemből, majd a táskámhoz lehajolva keresni kezdtem a tartót. Pont megtaláltam a kis koca alakú dobozt, amikor közeledő lépések csapták meg a fülemet. Kínosnak éreztem volna, ha ebben az üres térben rögtön felkapom a fejem, így csak lazán kihúztam a táskából a tartót, majd ahogy kiegyenesedtem, meg is állt a szemben lévő ülések mellett az illető.

- Szia, nem baj, ha ide leülök? --a hangjától olyan felismerés csapott meg, hogy a mellkasomban éles fájdalom hasított. Felnéztem és az ismerős arc, megilletődve szintén felismert engem.

- Szia, dehogy --nyögtem ki. Feszengve megállította a szék mellett a bőröndöt, majd leült velem szembe. Kék farmerben volt és térdig érő csizmában. A bunda szerű kabátjában úgy nézett ki, mint valami karácsonyi ajándék. A haja most rövidebb volt, mint ahogy emlékeztem, de a színe megmaradt. A tekintete pedig még mindig tiszta és szívet melengető volt. Kereken négy éve nem láttam, és még is olyan volt, mintha tegnap lett volna.

- Hogy-hogy itt vagy? --érdeklődött.

- Egy haveromnál voltam pár napot, és most haza akarnék utazni, de a gépem sehol sincs –magyaráztam, és próbáltam lazának tűnni.

- Én is ugyanez –válaszolta, mire meglepődve néztem rá.

- Már nem Monacoban éltek?

- Nem, tavaly anyuék eladták Stevennek az éttermet és Londonba költöztek –válaszolta, és őszintén meglepődtem.

- Ezt nem is tudtam --feleltem úgy, mintha bármi mást tudtam volna róla.

- Már nem akarták csinálni --legyintett.

- És te? Mármint most mit csinálsz? --érdeklődtem.

- Egyetemre járok Monacoba és kommunikációt tanulok –válaszolta, közben levette a kabátját, ami alatt egy virágos felső volt. Meglepődtem volna, ha valami feketét látok rajta a kabátján kívül.

- Ez remek --biccentettem.

- Igen --mosolyodott el, majd ahogy a haját megigazította, a csuklóján megpillantottam egy ismerős karkötőt. Hirtelen felrémlett, hogy anno kapott tőlem is egyet, de aztán eltépte.

- És te veled, minden rendben? –kérdezte, mire elkaptam a tekintetem a kezéről.

- Igen, még a McLarennél versenyzek a forma1-ben --válaszoltam és igazából, mást nem igazán tudtam volna mondani.

- Azt tudom.

Hát persze, hogy tudja, hisz régen is szerette a Forma1-et. Szerettem volna még valamit mondani, de nem tudtam. Hisz nekem a McLarenen kívül semmim nem volt.

- Láttam Carlos kisfiát --hozta fel hirtelen.

- Igen, már kétéves ő is, rohan az idő –hebegtem, mivel teljesen máshol jártam már.

- Te vagy a keresztapja?

- Igen --mosolyodtam el.

- Gondoltam --kuncogott.

- És gondolom a barátnőd, a keresztanya? --furcsának éreztem a kérdést, de ahogy összenéztünk... Láttam rajta, hogy csak kiakarja húzni belőlem, hogy van-e valakim.

- Nincs egyelőre keresztanyja –feleltem, mire némán biccentett és pont ekkor a telefonom megrezzent. Az a hülye gép, pont most érkezett meg.

- Mennem kell, itt van a repülőgép --álltam fel.

- Örülök, hogy találkoztunk –nézett rám, és egy pillanatra olyan volt a tekintete, mint amikor még az enyém volt és a karomon csüngött. Imádtam azt a nézést.

- Én is --vettem a hátamra a táskámat, majd a bőröndömért nyúltam.

- Kellemes ünnepeket, Alina! --lőttem felé egy mosolyt, majd elindultam a terminál felé. Már félúton jártam, amikor hirtelen megtorpantam. Hátra fordultam és bár már méterek választottak el tőle, oda szóltam neki.

- Nem jössz velem? Ugyan oda megyünk, végül is –kiáltottam, mire Alina felnézett. Észrevehetően hezitált, majd pár pillanattal később felállt és a kabátját magára véve, a csomagjaival együtt elindult felém.

Vége

Köszönöm szépen a renegeteg támogatást! Remélem tetszett nektek ez a könyv is! Szép estét nektek!

Idegen érintés L.N | BefejezettWhere stories live. Discover now