ʙᴜʙʙʟᴇ ɢᴜᴍ ✔

ᴋᴏ́ʟᴀ́s ʀᴀ́ɢᴏ́ɢᴜᴍɪ

Eljött az a nap. Amikor színt kellett vallanom. El kellett árulnom magam és vállalni kellett a felelősséget.
Egész nap remegtem, és nem bírtam senkire se nézni. Szerencse, hogy vele csak egy bioszom volt. Jól tudom, hogy Vincéék végig a hátam mögött susorogtak. Még úgyis, hogy nem figyeltem rájuk. Órák után mind megöleltek.

- Nyugi, Konor meg fogja érteni, bármi is a baj. - nézett mélyen a szemembe Iza. Kétlem.

- Nem lesz semmi baj. - mondta Vince. Kétlem. 

- Ma újra barátok lesztek. - bólintott Villő. Kétlem.

A büfében végignéztem a rágókon, majd megállapodott a tekintetem a mentáson. Amit Konor mosolyogva adott át. Az a Konor, akivel öt percen belül találkozni fogok. És aki valószínűleg kirak az életéből. 

- Hahó! Hahó! Kincsem, mit kérsz?! - szólongatott a büfésnéni, mire ezt motyogtam, hogy "Egy Kólás rágót, köszönöm."  Merthogy nem akartam mentásat venni. Soha. Mert akkor emlékeztetne egy olyan dologra, amin elsírnám magam.

- Szia. - jött egy hang mögülem. Mire átfutott a hátamon a hideg. Merthogy ha most megfordulok, ott fogok állni vele szemben, és nincs visszaút. 

- Szia. - fordultam meg, és rögtön szembetűnt, hogy milyen helyes. Mint mindig.

- Öhm...te hívtál ide. - nevetett fel kínosan, arra utalva arra, hogy még mindig nem szólaltam meg.

- Ja, igen, bocs. Szóval. - mondtam zavartan, majd abbahagytam.

- Igen? - húzta össze Konor a szemöldökét.

- Szeretlek. - mondtam gyorsan, majd lesütve a szemem a szám elé kaptam a kezem.

- Tessék?

- Semmi! Semmit nem mondtam! - hadartam.

- Biztos? Mintha azt hallottam volna, hogy... - gondolkodott, mire közbeszóltam.

- Nem mondtam semmit. - szögeztem le, és úgy éreztem, elájulok az idegességtől. Annyira remegtem, hogy úgy nézhettem ki, mint akinek idegrángása van.

- Oké. De akkor úgy tűnik, még mindig nem akarsz elmondani nekem semmit. Semmi baj, megvárom. - sóhajtott idegesen. Én alig látszólag bólintottam. Merthogy rettegtem.

- Jól van, hát akkor...szia. - biccentett, majd szomorúan megindult. Én is indulni készültem, mikor a fiú újra hátranézve megszólított.

- Emma! Egyébként...tudom. - mondta hirtelen, majd elfutott. Én kisebb szívinfarktus után utána akartam futni, de muszáj volt leülnöm, úgy éreztem, azon nyomban összerogyok. Vajon ezt arra mondta? Nem, az nem lehetséges, biztos hogy nem. De akkor mire? Ha nem erre, akkor mire? Ha most meghallotta amit mondtam, akkor lehet, hogy máris utál. Azért futott el. Nem hiszem el. A mosdóba támolyogva ittam pár korty vizet és nagyokat lélegeztem. 

- Minden rendben. Minden rendben, ahj, mit hülyítem magam, semmi sincs rendben! - motyogom magamat nézve a tükörben. - Semmit sem értek. Ez így nem mehet tovább. Nem lehet rettegve élnem.

Kitrappoltam a mosdóból. Egyrészt azért, mert elhatároztam, hogy nem elégedek meg ennyivel, most nyíltan rákérdezek hogy mi van, másrészt meg azért, mert egy kicsit még szédültem, és jobban esett így lépkedni, érezni a talajt. 

- Jól vagy? - kérdezte furcsállva a járásom a portás.

- Soha jobban. 

..❤..