ʙᴜʙʙʟᴇ ɢᴜᴍ ✔

ᴀ́ғᴏɴʏᴀ́s ʀᴀ́ɢᴏ́ɢᴜᴍɪ

Érezted már úgy, hogy minden egyszerre jön össze? Végül felrobban egy jókora vulkán a szívedbe, ami mindent porig zúz és a földbe tipor?

Na. Ez  az én életem. Hogy ez a minden hogy jött össze,  azt én nem tudom. Jelenleg egy kórházban feküdtem égési sérülésekért. Már levették rólam a lélegeztető gépet. Iszonyúan fáj az oldalam, és az ujjaim. Mintha még mindig lángoltak volna. Apa aggódott de nagyon dühös volt rám, amiért a hétéves öcsémet egyedül hagytam a házban. Miután leléptem, Andris csak tejet akart melegíteni, amikor ez az egész történt. És utálom magam a történtekért. Hogy lehettem annyira hülye, hogy csak simán egyedül hagyom Andrist felügyelet nélkül, és még csak nem is mondok neki erről semmit?! Szörnyű bűntudatom volt emiatt. Remélem lesz pénzünk kifizetni a konyha kárát. Én egy szörnyeteg vagyok. 

..❤..

Reggel homályosan látva és nagyon rekedtes hangon keltem fel. Ettem egy baracklekváros piritóst. Bármit megadtam volna, hogy otthon reggelizhessek. Ekkor jutott eszembe a telefonom. Sietősen elkértem a szőke nővértől. Ezer üzenet és hívás fogadott. Apa, Iza, Villő és Vince akart beszélni velem folyton. Konor egyszer sem. Pár percig bámultam a kijelzőt, majd sóhajtva a  párnám alá tettem a telefont. Nyitódott az ajtó. Már köszöntem volna egy "Jó reggelt" - et az egyik orvosnak, amikor eltátottam a szám, hogy ki áll előttem. Konor volt az. 

- Konor! Te meg miért vagy itt? - bicsaklott el az amúgy is halk hangom, úgyhogy köhögtem párat. Sietősen megigazítottam a hajam, bár bele tudtam gondolni, hogyan nézhetek ki most. Konor, mint mindig, most is tökéletes volt. Mélybarna, néhol sárgás árnyalatú, óriási szempillájú szemével az enyémbe fúrta a tekintetét. 

- Ahogy meghallottam Vincétől, hogy kórházban vagy, jöttem. Hogy vagy? - mondta komolyan, és megláttam a szemében az aggodalmat. 

- Jól. Tényleg. - mondtam halkan. 

- Nem úgy látom. - mosolyogta el magát Konor, majd megváltozott a tekintete és megrémült. - Emma, az ujjad! 

- Kicsit megégett. - legyintettem.

- Nem kicsit! Jesszusom. És még mid égett meg? - kérdezte, én meg a mutatóujjam a szám elé tettem, jelezve, hogy a kórterembe más is van. Egy lány például éppen aludt.

- Az oldalam. És ahogy most érzem, a hajam vége is kicsit... - nevettem fel.

- Hogy lehetsz még mindig ilyen jókedvű ez után is? - vigyorgott a fiú. 

- Nem tudom. De hé! Három perce tart az óra! - néztem a faliórára, majd Konorra.

- Emma. Te fontosabb vagy!

- Te meg barom, ha ezt mondod. Menj suliba, most! - nevettem, és kituszkoltam az ajtón. 

- Ne már, Emma! - kezdett könyörögni. - Hadd maradjak veled! 

- Fiam. Nem mehet így be csak simán egy kórházba! - látta meg az orvosom Konort. - Azonnal fáradjon ki! Majd látogatási időben jöhet, de addig meg ne lássam. 

- Rendben, elnézést. - mosolygott rám Konor, majd megsimogatta a vállam, és búcsúzóul vigyorogva a fülembe súgta: Előnyös az új ruhád.

- Én meg felháborodva de nevetve néztem a szürke pólóra és nadrágra, amit rám adtak, amikor még tegnap aludtam. Konor intett, mire megint visszaültem az ágyamra.

- Hogy vagy? - kérdezte kedvesen a negyven körüli orvos, névtáblája alapján Csongor.

- Igazából jól. Csak akkor fáj nagyon az égésem, amikor hozzáérek. A hangom is javul. - mosolyogtam, és egyáltalán nem hazudtam. Ahhoz képest, hogy mi történt velem, szuperül vagyok. Lehet hogy ennek köze van Konorhoz.

- Ennek örülünk, fantasztikus hír. Ha minden rendben lesz, akkor négy napon belül mehetsz is haza. - mondta, mire őszintén elvigyorogtam.

..❤..

A kórházban igen jól teltek a napok. Apa, Andris, Konor, Iza, Villő és Vince minden nap meglátogattak. Csütörtökön ki is kerültem a kórházból. És itt kezdett bonyolódni a dolog. Ugyanis eszembe jutott, hogy egy szörnyeteg vagyok. Jöttek a munkások festeni, és dolgozni, hogy széppé tegyék a leégett konyhánkat. Apa eltiltott Borztól és egy időre a gördeszkázástól is. Két hétig sulin kívül sehova sem mehetek. Sosem kaptam még szobafogságot. 

- Apu. Borz jó ember. Sokszor tanácsokat ad, és segít nekem. - próbáltam nem először elmondani neki ezt a dolgot, miközben felszisszenve krémmel kenegettem az oldalam. 

- Rendben, ezt tudom is. Borz vagány lá...ember, csak néha nagyon furcsa, és tudod magad is, miket művel. Ezt csak magadnak köszönheted, hogy eltiltottalak tőle egy időre. Ebből remélem tanulsz, és nem hagysz máskor magára egy kisgyereket egy nagy házban. Az öcsédet! Akinek ráadásul nem is mondod meg hova tűnsz el! Szegény úgy megrémült. Szégyelld magad, és nézz magadba mélyen. Szerencséd, hogy Andris még kicsi, és ilyen simán megbocsát neked.

- Sajnálom. - mondtam könnyekkel küzködve.

- Tudom. - mondta apu a szemembe nézve, majd kiment a konyhába. 

..❤..

Azonnal felhívtam Borzot, és elmeséltem az egészet. 

- Megértem apukádat.

- Miért? Nem szeret téged. És jelenleg engem sem nagyon. Épp eltiltott minket. Hogy fogok így deszkázni? Miért véded mindig? - akadtam ki egy kicsit.

- Pupák. Rád haragszik. Téged tilt el tőlem. Nekem nincs ehhez semmi közöm. Nem azért történt mert nem bír engem a apád. Hanem mert te felgyújtottad a házatokat. - mondta el kegyetlenül. - És ne drámázz már. Deszkázol otthon, és telefonon beszélünk. Most leteszem, ha nem baj, mert nagyon másnapos vagyok...

- Oké. Köszi, és szia! - sóhajtottam. 

- Hello.

Túldrámáznám? Ennyi az egész? Csak túltolom az egészet. Igazából nincs semmi baj. Ezzel nyugtattam magam egész nap.

..❤..

A suliba menet, a buszon találkoztam egy tanárral, így az egész út jópofizással, és "jól vagyok", "jobban vagyok", "szuperül érzem magam", kijelentésekkel telt, amit irtóra élveztem. 

Beérve a suliba azon nyomban vettem egy áfonyás rágót, majd felfutottam a lépcsőn. Mindenki ahogy meglátott, kérdezgetni kezdett a hogylétemről, és megöleltek, ami kimondhatatlanul jól esett. Vince szokás szerint felemelt és megpörgetett örömében. 

- Annyira féltettelek! - ölelt át szorosan Villő, mire elmosolyodva visszaöleltem.

- Én is! - mondta Iza, mire őt is bevettük. Kolos éppen akkor jött be az ajtón. Ahogy meglátott, nevetve átölelt. 

Az az érzés elmondhatatlanul fantasztikus. Bele is pirultam...