ʙᴜʙʙʟᴇ ɢᴜᴍ ✔

sᴀ́ʀɢᴀᴅɪɴɴʏᴇ́s ʀᴀ́ɢᴏ́ɢᴜᴍɪ

Akármennyire próbáltam nem látványosan kínlódni, és szenvedni amiatt, hogy Konor a visszafele úton sem szólt, vagy nyúlt hozzám, nem sikerült. Annyira bántott a dolog, hogy ateistaként imádkoztam Istenhez, hogy nyúljon a kezem után a fiú. Muszáj volt beletörődnöm, hogy ennyi jó volt, ugyanis jóból is megárt a sok, ez csak egy baráti érintés volt, semmi több.

..❤..

Villőre néztem. Éppen Spotify- on írta be, hogy "sad songs". Kihúztam az egyik füléből a fülhallgatót.

- Megígérted, hogy beszélgetsz.

- Nincs miről. És nem szeretnék. Már megmondtam, hogy nem szeretnék veled baráti kapcsolatot teremteni. - mondta őszintén a szemembe nézve.

- Nem is kell feltétlen. Csak beszélgess velem. 

- Oké. - adta fel pár másodperc hallgatás után. 

- Mit olvasol mostanában? - kezdtem.

- Semmit.

- Oh...mit sportosz? - próbáltam közeledni kicsit.

- Semmit.  - vonta meg a vállát. 

- Oké. Akkor van valami hobbid, amit mostanában csinálsz? - próbálkoztam tehetetlenül.

- Zenehallgatás.

- És a Sad Song- on kívül szoktál még valamit hallgatni? - kérdeztem.

- Billie. - mondja, mire elmosolyodtunk, mivel azért ő sem  gyors, vidám zenéiről híres. 

- Értem. Én is szeretem. - mondom, majd mivel azt hiszi, hogy vége van a beszélgetésnek, megfogom a karját. - Attól csak szarabb lesz, ha nem barátkozol, ismerkedsz. De...a te helyedben én is ugyanezt tenném.

..❤..

Ezután békén hagytam Villőt, mert láttam, hogy nagyon elgondolkodott ezen. Teljesen megértem őt. Óriási tragédiát élt át. Tavaly, 9.- ben ugyanis elhunyt a legjobb barátnője rákban. Azóta nem tudta feldolgozni. Azóta ilyen. Én a lánnyal egyszer találkoztam Villő szülinapi buliján. Hosszú szőke haja volt, és gyönyörű mélykék szeme. Emlékszem, hogy egy kis halványkék  ruhát hordott. Csendes és mosolygós volt. Bár nem beszéltünk soha, nagyon sajnálom a történteket. Megértem Villőt teljes mértékben. Én is ezt tenném az ő helyében. Jobb esetben. Annyira fájt és fáj látni hogy miken megy keresztül nap mint nap ezek miatt. Néha egyszercsak hangosan   sírni kezd órákon. Ilyenkor a tanárnő együttérzően pislogva kiküldi a mosdóba. Hogy szedje össze magát. Na de egy egy ember egy ilyenen vajon túlteszi magát valaha? Nem hinném,  hogy teljesen. Vagy, ha igen, akkor tisztelem azt az erős embert, aki átél ilyen tragédiát és fel tudja dolgozni.
Villő néha csak meredten bámul maga elé. Ilyenkor nem szólunk hozzá. Izával, Konorral, és Vincével nem szoktunk erről beszélni, mert úgyis tudjuk egymás gondolatait a helyzetekben.

..❤..

- Emma. Emma! - böködi a  vállam összehúzott szemöldökkel Villő, amikor felébredek. - Leszállunk.
Majd fáradt tipikus "most keltem fel és még tök nem vagyok magamnál" fejet vágva leballagtam a buszlépcsőről.
- Hol van Konor?- kérdeztem Vincétől, miközben összeborzoltam sötét vörös haját.
- Ja, már elment!
- Hogy? - zakatolt a szívem, mert iszonyúan fájt,  hogy  nem köszönt el. A pacsinkkal. Amit eddig minden köszönésnél csináltunk.
- Dolga volt elvileg. - rántotta meg a vállát a fiú.
- ...értem.

..❤..

Hazaérve kimentem kicsit gördeszkázni a pályára Borzzal. Ezt természetesen nem az állatra értem, hanem egy furcsa barátomra, vagyis mostanában inkább az deszka edzőm lett. Iszonyú furcsa, és nem jó értelemben. Apa többször is megkérdőjelezte a barátságunkat, de annyira aranyos az az ember. Annyit tanultam tőle. Nem csak a deszkázásról. Az életről is. Rengeteg mindenben hasonlítunk. Letettem a baracklevem az energia itala mellé, tettem egy sárgadinnyés rágót a számba, majd a deszkával a kezemben odasiettem hozzá. Rövid barna haja égnek állt a vaxtól, orrán látható volt egy angol káromkodás felirat. Sehol nem volt rajta védő felszerelés. Se bukósisak, se térdvédő, se könyökvédő. Mondjuk, nem is szokott esni. Minden egyes ruháját széttépi, és így hordja. Mondta, hogy így le tudja vezetni a feszültséget, a ruhákon, és a ruha kényelmes is lesz utána. Nem tapad. Nem feszül. Az már mindegy, hogy a sport alsónemű néha kiéátszik, ha gyorsan hajt, őt semmi nem érdekli. Mindenéről üvöltött, hogy non- binary. Éppen egy teletetovált nagydarab sráccal cigizve beszélt, amikor köszöntem. 

- Nahát, szia, Pupák! - vigyorgott rám, amikor meglátott. - Mizu?

- Ma kirándultunk. Osztállyal. De tök mindegy, kezdjünk deszkázni, mert apa nem tudja, hogy itt vagyok. Megint.

- Ahj, miattam nem engedné, hogy itt dekkolj? - vágott furcsa arckifejezéseket. Ezt nála már megszoktam.

- Nem is értem. Nem ismer téged, Borz. Ha ismerne belülről, megengedné. - bólogattam a deszkára állva. 

- Őszintén Pupák. Te engednéd, hogy egy hibbant, veszélyes, cigifüggő, tetovált, pucér, idegrángásos és még sorolhatnám milyen non- binary - vel legyen a gyereked akár csak pár percig? - mosolygott rám őszintén sóhajtva. 

- Ha megismerne... - kezdtem bele, de nem hagyta. 

- De nem szeretne. Na, gyere pupák. - intett gyorsan, és meghajtotta a lábával a deszkát, majd sebesen legördült a pályán. Én meg utána.

..❤..

Másnap  a suliban Konor továbbra is közömbös volt velem. Nem értem, miért sértődött meg. Nem járunk, hogy csak úgy simán bármikor megfoghassa a kezem. A reagálásom szerintem teljesen jogos volt. Nem mondom, hogy most is azt tenném mint akkor, de nem foghatja meg a kezem! De ez ilyen barátias volt azért. Szerintem. Nem "úgy" közelített. Jesszus. Miért feltételem azt Konorból, hogy "úgy" közelítene? Jaj. Rossz lenne visszautasítani. Mondjuk 10 év irtó jó barátság után az furcsa is lenne. Hirtelen csakúgy belém szeretne. Ezen a gondolaton hangosan felnevettem. Csak aztán jöttem rá, hogy éppen kémia órán ülök. Az egyetlen pozitív ebben az volt, hogy Konor hátranézett, majd mosolyogva megcsóválta a fejét. Ma most először nézett rám! Amúgy ezért mérges vagyok rá. Vagy csak szeretnék...