Monaco's Princess |✔️

12. Fejezet

𝙻𝙰𝚅𝙴𝙽𝙳𝙴𝚁

A Napsugarak lágyan simogatták arcomat, a madár csicsergés dallama pedig fülembe kúszott be, kora reggel. Vagyis inkább délben. Átfordultam a másik oldalamra, próbáltam kizárni a külvilágot és aludni még egy kicsit. De ez nem jött össze. A hasam görcsbe rándult, mikor eszembe jutott, hogy ma jönnek ide a srácok. Mármint nem a palotába, hanem Monacóba. Itt lesz ő is. És ez felkavarta a gyomromat. Azonban elhatároztam magamat, így már nem volt mit tenni. És őszintén, már nem is szándékoztam tenni ellene semmit. Ha 4 hónappal ezelőtt kérdezi meg tőlem valaki, hogy önként és dalolva, vállalom a hercegnői kötelezettségeimet, illetve, hogy saját magamtól vonulok a nyílvánosság elé, mint Monacó hercegnője biztos, hogy körbe röhögtem volna. Azonban a Charles-val való érdekes kapcsolatom, illetve az iránta érzett szerelmem miatt, muszáj voltam ekkora döntést hoznom. Már a legrosszabb dolgokra is fel voltam készülve. A nagyi hazatérését vártam már a legjobban, hiszen beszélni szerettem volna vele, erről az egészről, illetve a tanács által elrendezett házasságról is. Hogy féltem e a házasságtól? Ha más helyzetben lennék és valóban ahhoz a férfihoz mennék hozzá, akit szeretek, akkor a válaszom az lenne, hogy nem. Azonban az, hogy egy számomra teljesen idegenhez kell hozzá mennem, félelmet keltő volt. Főleg úgy, hogy semmit nem tudtam a férfiról, sem családjáról. Azt sem tudtam, hogy hogy nézhet ki. Tény és való, hogy ha a telefonomat elővenném és beírnám a keresőbe a nevét, azonnal megtudnám, hogy ki is ő. De valamiért nem vitt rá erre a lélek. Vele kapcsolatban addig szerettem volna halogatni a dolgokat, ameddig csak tudtam.

A gyors zuhany után, a gardróbom előtt álltam tanácstalanul. Ha még a hétköznapi életet élném, akkor biztos, hogy egy rövidnadrágot, és toppot vettem volna fel, azonban hercegnőként, ezt már nem tehettem meg. Így nehezen, de kivettem a szekrényből egy piros ruhát, minek a felsőrésze szorosan tapadt mellkasomra, kiemelve kerek idomaimat, illetve karcsú derekamat, míg a szoknya része, térdem alá ért le. Egyszerű, de nagyszerű ruha volt ez, melyhez egy piros lapostalpú cipőt vettem fel. Enyhe sminket kentem arcomra, hajamat kifésültem, s hagytam, hogy hátamig omoljon le. A gardrób szekrényem melletti kispáncélszekrény szerű, szintén gardróbszekrényhez sétáltam, melynek ajtaját kinyitva, a legkisebb tiarámat vettem ki, melyet fejemre illesztettem.

Mielőtt kiléptem volna a szobámból, belenéztem az egész alakos tükörbe. Tényleg hercegnőnek éreztem magam, függetlenül, hogy az voltam. Sóhaj hagyta el ajkaimat, amivel egyidőben, elhagytam szobám területét. Lassan lépkedtem le a lépcsőn, majd az étkező felé mentem, ahol a nagyi már nagyban fogyasztotta ebédjét. Mellé lépve két puszival köszöntöttem, s leültem mellé.

– Nagyi, gondolkoztam! – vágtam bele egyből a közepébe. – Úgy döntöttem, hogy a kötelezettségeimnek fogok élni! Vagyis, hamarosan bemutatkozom a médiában, mint hercegnő, illetve a tanács tagjait is felkeresem, a házasság miatt!

Nagyi kezében megállt a kanál, s könnyes szemekkel pillantott rám.

– Tudom, hogy semmi kedved az esküvőhöz, azonban büszke vagyok rád! – válaszolta végül, az asztalon lévő kezemet megfogva.

– Várjunk, te hercegnő vagy? – érkezett a hang nem is olyan messze tőlem, mire az ereimben megfagyott a vér. Lassan fordultam arra, amerről a hang jött. Aztán félig megnyugodva, fújtam ki a bent tartott levegőt. Lewis Hamilton. A brit autóversenyző.

– Ti mit is kerestek itt? – kérdésére kérdéssel válaszoltam. Azonban a britnek feltett kérdésemre, Toto Wolff válaszolt. Pontosítva, inkább kérdezett.