Dawson & Beckett

8. Rész

Ott voltak az apró cetlik, amiket mindig egymásnak hagytunk a hűtőre ragasztva, hogyha valahova elmentünk. Pár ékszer, amik valószínűleg az éjjeliszekrényen maradtak, illetve a hajgumik, amiket mindig a fürdőszobában hagytam.

A csuklómra húztam az egyik hajgumit, majd tovább kémleltem a doboz tartalmát. Szinte mindent megismertem. Szinte.

Az egyik sarokban, két ékszeresdoboz közé becsúszva egy kulcsot találtam. A kulcstartón csak egy régi horgolt figura függött, amit még felismertem az első randinkról, amikor Sebastian abba a külvárosi garázsvásárba vitt. 

Az ujjaim közé fogtam a kulcsot, próbálva rájönni, hogy pontosan mihez is lehetett. Biztosan nem apám lakásához, mert az kulcs még most is nálam van. Nem lehetett kocsikulcs, elvégre a lakókocsi nem nálam volt akkoriban, másik autóm meg nem volt. 

Kirázva a fejemből a gondolatokat inkább letettem a kulcsot a többi kirámolt kacatom mellé. 

A konyhába lépve elkezdtem készíteni magamnak egy kávét, hátha attól jobb kedvem lesz. A forró italt kortyolgatva pillantottam a faliórára, ami háromnegyed kettőt mutatott. Nemsokára kezdődik Sebastian esküvője. 

Lehunytam a szemeimet és igyekeztem nem rá gondolni. Túl sok minden történt közöttünk, túl sok olyan, amelyet soha nem fogok tudni elfelejteni. És talán nem is akarok. 

Újra a kulcsra pillantottam, ami ott idegenkedett a holmijaim között. Aztán leesett, hogy minek a kulcsa. Sebastian lakásáé. Azt akarta, hogy költözzünk össze, és aznap akartam neki elmondani, hogy én is ezt szeretném. 

A markomba szorítottam a kulcstartót, mintha Sebastiant akarnám magamhoz szorítani. 

A kanapéra leülve elővettem a laptopomat, majd a feltöltött képek között kezdtem el keresgélni azokat, amelyeket még Sebastiannal együtt készítettünk. Nem kellett sok idő, szinte rögtön megtaláltam őket. Időben visszafelé menve, így kezdve közvetlenül a karácsonyi buli előtt készült képekkel, egészen június elejéig, amikor először találkoztunk. 

Mikor újra felnéztem, már régen elmúlt fél négy. Nem terveztem, hogy ezzel fogom tölteni az egész napomat. 

Még egyszer átgondoltam, hogy most mihez is fogok kezdeni. Ha el akartam felejteni Sebastiant, akkor először is meg kellett szabadulom azoktól a tárgyaktól, amik rá emlékeztettek. Ahogyan ő is megszabadult tőlük. Én pedig kezdhetem rögtön a lakáskulcsával. 

Semmi kedvem nem volt az esküvője napján látni Sebastiant, de azért egy kulcsot mégiscsak vissza kellene jutattnom hozzá. Nem dobhatom ki, azt meg nincs kedvem kitalálni, hogy hogyan kellene elpusztítani. 

Felvettem egy melegítőnadrágot és egy pulóvert, illetve a sportcipőmet. Nem akartam taxit keresgélni, elvégre Sebastian amúgy is csak a park túloldalán lakott. Felkaptam a kulcsot, majd kiléptem Leah apartmanjának az ajtaján. 

Megfontoltan sétáltam a sportolók között, próbálva összeszedni a fejemben a gondolatokat, és felkészülni az esetleges találkozásra. A tervem az volt, hogy a lehető leggyorsabban bedobom Sebastian postaládájába a kulcsot, majd el is tűnök onnan örökre. 

A házzal szemben álltam meg, felnézve arra az ablakra amely Sebastian lakásához tartozott. Mennyivel szívesebben lettem volna ott fönt. 

A telefonomat elővéve ellenőriztem az időd, majd rögtön vissza is csúsztattam a zsebembe. A nemfogadott hívások száma Sophie-tól már majdnem elérte a tízet, de nem volt kedvem beszélni vele. Láttam, hogy üzeneteket is küldött, de egyiket sem nyitottam meg. Nem akartam ma senki felől sem hallani.

Négy óra múlt, így az esküvő már valószínűleg megkezdődött. Legalább nem lesz itt senki. 

Tettem egy lépést a járdán, de nem mertem többet. Valahol legbelül nem akartam feladni az utolsó dolgot, amiről azt éreztem, hogy Sebastianhoz köt. Még nem. 

Hátat fordítottam a lakásnak, majd gyors lépéssel visszasiettem a parkba, ahol az egyik padra leülve néztem körbe. A sportolók már kevesebben voltak, inkább a kutyasétáltatók lepték el a helyet. 

Még mindig a kulcstartót szorongatva próbáltam helyretenni a gondolataimat. Valamit kellett tennem. Azt viszont még mindig nem tudtam, hogy pontosan mit. 

Újra megcsörrent a telefonom, a képernyőjén Sophie nevével. 

Sóhajta felvettem és a fülemhez emeltem a készüléket. 

- Igen? - A hangom fáradt volt, mint aki napok óta nem aludt.

- Végre felvetted. - könnyebbült meg. - Veled van a bátyám?

- Dehogyis. Miért lenne velem? - vontam össze a szemöldököm. 

Sophie a vonal másik végén egy kisebbet káromkodott.

- Sophie! - szóltam rá, mert nem akart megszólalni. - Minden rendben?

- Lefújták az esküvőt. 

- Mi? Mégis hogyan? És mikor? - pattantam föl a padról. 

- Nem tudom pontosan mi történt, de annyit mondtak, hogy közös megállapodás volt. Sebastian pedig rögtön eltűnt. Azt hittem hozzád indul. 

Sophie utolsó mondatát már nem is hallottam. Igyekeztem a legkevésbé sem izgatottam körbenézni, de nem láttam meg őt. 

Sóhajtva megráztam a fejemet, majd visszaültem a padra. Sophie még mindig magyarázott, de én csak kinyomtam a hívást. 

Miért mondhatták le az esküvőt? Az, amit Sebastian húga mondott, hogy közös megállapodás alapján, nem tűnt valami hihetőnek. Csak remélni tudtam, hogy nem Sophie keze volt az egészben. 

Az ajkaimat beharapva álltam fel újra, majd indultam meg Leah lakása felé. Sebastian kulcsáról már meg is feledkeztem, nem mintha kedvem lett volna a lakása irányába menni. 

Azonban amikor kiléptem a liftből a megfelelő emeleten, egy túlságosan ismerős zöldesbarna szempárral találtam szembe magam. Amint megpillantott, rögtön felcsillantak azok a szemek, illetve egy apró mosoly jelent meg az ajkain. 

- Sebastian?

- Geneviève...