Nemes Frida sosem számított rá, hogy az élete épp egy jól sikerült szilveszteri buli után fog gyökerestül megváltozni.
A lány úgy éli a mindennapjait, hogy semmit sem tud az őt körülvevő természetfeletti harcról. Nem ismeri az igazságot sem a Hold P...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
══════ ✞ ══════
KÖDÖS, TÉLI HAJNAL TELEPEDETT Budapest városára.
Az utcai lámpák sárgás fénye néha megcsillogtatta az útra fagyott jégkristályokat, ám a füstszerű fátyolréteg miatt a látvány inkább volt kísérteties, mint szemrevaló. A nyomasztó csöndet csak az elsuhanó autók zöreje törte meg, ezeket leszámítva azonban semmi sem emlékeztetett arra, hogy telik az idő. Mintha az is megdermedt volna a várossal együtt. Talán még a Duna mélyzöld vize is lustábban folyt a szokásosnál.
Az idő 03:40-re váltott, amikor egyszeriben egy sötét alak jelent meg a Szabadság híd közepén.
Egy alak, akit minden világban csak Belialként ismernek.
Milyen ironikus, gondolta szórakozottan, jót mulatva magában a híd nevén, miközben ráérősen körbepillantott. Látszólag keresett valamit. Vagy inkább valakit. Ez nem meglepő, ugyanis ha ő megjelenik valahol, az csakis egyet jelenthetett: valakinek a vesztét.
A tekintete szinte azonnal meg is állapodott egy elmosódott sziluetten, melyet úgy ölelt körbe a köd, mintha szánt szándékkal akarta volna elrejteni előle a célszemélyt. Ezen Belial akaratlanul is, de gúnyosan elmosolyodott. Volt kisugárzásában valami fenyegető, ahogyan elindult a ködbe burkolózott alak felé. Lassan lépkedett, akár egy vérszomjas vadállat, amely éppen az áldozatát készül becserkészni. Erőteljes kisugárzása volt, az aurája szinte vibrált. Bár nem csak ez járult hozzá ahhoz, hogy félelmetes legyen.
Belial elég tekintélyes termettel volt megáldva.
Lehetett vagy két méter magas, ha nem több. Kifejezetten nyúlánk és karcsú teste volt, emberi szemmel nézve talán kicsit természetellenesen hosszú végtagokkal. Vékony alakját mindössze egy koromfekete ing és öltönynadrág fedte, kiegészítőként pedig ezüstszállal díszített, éjfekete nyakkendőt és ezüstgyűrűt viselt. Hollószín lakkcipői alig érzékelhető koppanásokat hallattak, mikor találkoztak a koszos aszfalttal. Öltözéke pont olyan elegáns volt, mint a vonásai. Hegyes álla, keskeny orra, éles állkapcsa és mandulavágású szemei oly szimmetrikusak voltak, mintha maga Isten faragta volna őket márványból. Hosszú, karamellbarna tincseit középen választotta el, az egyenes szálak egytől egyik pedánsan simultak a tarkójára és a hátára. Szemei közben úgy ragyogtak a delejes, hajnali fényben, mint a rubintkövek. Élénkvörös íriszei egybeolvadtak a pupillájával, ahogyan a hídon álló idegenre meresztette őket.
Belial szellemként haladt át a halványzöldre festett vasoszlopok között. Minduntalan, mikor a teste találkozott a fémmel, beleolvadt a tárgyba, majd olyan játszi könnyedséggel bukkant ki belőle, amilyen egyszerűen az ember áttöri a víz felszínét. Annyira súlytalanul sétált, mintha ő maga is ködből lett volna.
Amikor a korláthoz ért, megállt a sziluett mellett.
Egy férfi állt ott. Öreg, zömök és kopasz. Más említésre méltó nem volt benne. Belial szemében pontosan ugyanolyan volt, mint minden másik halandó.
