Az élet hamvain tapos
kettő elkorhadt láb,
hőssé nőtt s érzi
szirének bús dalát.
Midőn déli órákban
olvasztón tűz a Nap,
két elkorhadt lába,
Ó már nem, nem szalad.
De meg mégsem áll,
lázadó kedve támad,
hogy el ne veszítse
e két elkorhadt lábat.
Ereiből vöröslőn csordul
patakok megáradt hada,
daccal és büszkén
mégis égig kiált, "Haza".
Most lepihen puha sziklára,
hiszen a halált ő sem állja,
s némán összerogy
az ő fájó, elkorhadt lába.
YOU ARE READING
Összes versek
PoetryÖsszes verseim egy csokorban és talán slamek is lesznek. A legtöbb szomorú, depis hangvételű, de lesz mindenfajta. :)
