Káoszmágia

örökbomló végtelen

még nem a halál,
örökbomló végtelen
a tűnő jelen

– Tudom, most azzal nyugtatod magad, nem vagyok más, mint a képzeleted szüleménye. Egy lepel, amit a felfoghatatlan elé feszít az elméd. De őszintén, mi más létezik számodra a képzeleteden kívül? Miért vagy olyan biztos benne, hogy létezik másik oldal? Nem tudsz különbséget tenni valóság és nem-valóság között, nincs semmilyen alapod, külső támaszod. Be vagy zárva a gondolataidba. Csak az létezik, ami gondolataidban létezik, és önmagad is a gondolataid terméke vagy. A mindent magában rejtő semmi megfigyelő tudatod előtt omlik az illúzióvá, amit te realitásnak hívsz.

– Azt mondod, nem vagy kíváncsi rám. Hogy le kell győznöd, én csak egy maszk vagyok. Hmm, talán te nem vagy az? A különbség annyi, hogy te az álarc mögött nem is létezel. Az öntudatod üres felszín, evolúciós stratégiák mellékterméke. Nincs mögötte semmi, csak enyészet és feledés.

– A tiédhez hasonló öntudatra ébredve pusztán elborzadni lehet ezen a világon, és elborzadva kiutat keresni. Minden más, minden szemmagasságig érő cél önámítás, de ha fel mersz nézni a labirintusukból, egy színtelen, szenvtelen égbolt bámul vissza rád, férges nyüzsgésével közelebb és közelebb és közelebb préselve téged a horizonthoz. Az egyetlen ígéret, amely hosszútávon beteljesíti önmagát, a megállíthatatlan bomlás; az emberek eltűnnek tükreim közt.

– Fel nem foghatod a távolságokat, melyekből érkezem. Nem látsz engem. Miként egy kétdimenziós lény nem értené, hogy a mellé vetülő árnyék egy nála összetettebb alak sziluettje, az ő világában kifejezhetetlen, teljes lényében megfoghatatlan. Hogy mégis itt vagyok és kinyúlok érted, megtiszteltetésnek vedd.

– Ismersz; mindig is jelen voltam, minden lehulló falevélben, minden súlya alatt önmagába roskadó csillagban, minden visszafordíthatatlanul összetört üvegpohárban.

– A jelenlétem nem rosszindulatú, ne így tekints rá. Csak egy zárt, limitált látószögből hat destruktívnak. Csupán az emberi értelemben vett organizmus szükséglete az általad ismert rend, de ez nem azt jelenti, hogy más állapot nem működhet más elvek alapján. A rend mulandó; a kozmosz folyamatos változás, születésében benne van az elkerülhetetlen halál, fejlődésében a hanyatlás. A káosz: felszabadulás, kiút az örökös küzdelemből.

– Ne ódzkodj attól, amit érezni vélsz. Engedd át magad neki. Úgy, hagyd, hogy szétáradjon a tagjaidban, és magáévá nyeljen. Ez a legbölcsebb, amit tehetsz, és más választásod egyébként sincs. Hogy fáj? A fejlődés mindig fájdalommal jár. És mi lenne magasztosabb formája a fejlődésnek, mint az entrópiával való szembesülés, a világ rothadásával való végső eggyé válás? A nirvánát adom neked, legtisztább, legigazabb formájában.

– Tudom, szeretnéd hinni, hogy halál nem létezik. A nihil feldolgozhatatlan paradoxonja elől tagadásba, légvárakba menekülne az ego félelmeitől hajtott elme. El akarod hinni, hogy a nemlét téged nem tehet semmissé, hogy az öntudatod energia, ami nem veszhet el; de elfelejted, hogy az energia tőled, ideiglenes formájától független. Az anyag cserélődik, az energia alakokat ölt és leveti őket, anyaggá összeáll újra, más módokon, más időkben. Eónok óta holt naprendszerek atomjait hordod magadban, mégsem találsz magadra bennük. Nem vagy ugyanaz az ember, akivel Ahet-Atonban beszéltem annak idején, vagy akit az inkvizíció máglyáján láttam elégni; és most már önmagad sem leszel többé.

– Engedj az elmédbe, és hagyd, hogy felszabadítsalak...