Vérvörösben - A kacagó lány nyomában

M á s o d i k

[ Isaac Collins ]
2008. június 3.

A tükörbe pillantva saját magam képe nézett vissza rám. Ugyanúgy festek, mint minden nap, ugyanis nyomozó létemre nem kötelező az egyenruha, ám mégis az elegáns vonal, a zakó-, ing-, nyakkendő-, nadrág- és lakkcipő páros kötelezően elengedhetetlen része a munkámnak. Zöld szemeim alatt lilás karikák ékeskedtek, amik a tegnap estéről árulkodtak. Jobban belegondolva, már a védjegyemnek számítanak, hiszen Melody óta alvászavarom van. Mindig nyugtalan vagyok az éjszaka kellős közepén és négy év alatt nem volt még egyetlen egy olyan éjszaka sem, amit sikerült volna ébrenlét és rémálmok nélkül átvészelnem. A kialvatlanság miatt vagyok általában rémes passzban, ami a viselkedésemet illeti. Mindenben a legjobbat akarom és ha ez nem teljesül, képes vagyok mindenkinek ellent mondani és a hangomat is gyakran felemelni. Ez a nap sem ígérkezik jobbnak... sőt!
Az ajtón kilépve a főfal mellett az idős szomszédasszonyom fogadott egy műanyag tányérral a kezében, amit egy fehér anyagdarab takart. Lenéző tekintetet vetett rám, majd alaposan végigmért. Tipikus rosszindulatú nőszemély, aki ott próbál keresztbe tenni, ahol csak tud.
Az ajtót magam után becsukva egy erőltetett, féloldalas mosolyt küldtem felé, minek köszönhetően elfordult. Melodyval szemben is mogorva volt, pedig a feleségem mindig kedvesen viselkedett vele. Jobban belegondolva, mindenki felé türelmes, elnéző és aranyos volt.
- Jó reggelt, Mr. Collins! - fogadott a portás, amint leértem a földszintre.
- Jó reggelt! Későn jövök - köszöntem vissza illedelmesen és tájékoztattam a terveimről a mai nappal kapcsolatban. Az ötven körüli férfi csak bólintott, miközben kávéját kevergette az üvegfal mögött. Búcsúzóul intett egyet és kinyitotta bentről az ajtót.
Amint az utcára léptem, megcsapott a kellemetlen városi illat, ami enyhén keveredett az esőével. Az eget szürke felhők borították és csak itt-ott szűrődött be a Nap vakító fénye, ami sugarak formájában világította meg az itteni utcákat. A ház előtt parkoló, fehér autómba beszállva a kormányra helyeztem kezeimet és csak akkor vettem észre a pontos időt. Háromnegyed nyolc.
- Ma is igazán büszkék lesznek rád, Collins - ráztam meg a fejemet nevetve, majd mosolyogva beindítottam a motort.
- Ez is a te hibád, Jodelle...
Miután kifordultam az utcasarokról, autók tömkelege fogadott a főúton.
- Hogy is lenne ez másképp? - tettem fel magamnak a költői kérdést, majd tehetetlenségemben a kormányra csaptam. A tömegbe beállva tárcsáztam a főnököm, Leo Rogers számát, aki mint mindig, gúnyosan vette fel a telefont.
- Mondtam, hogy egyszer én nyerek - nevetett erélyes hangon, mire én csak sóhajtottam. Egy hónapja fogadtunk, hogy ebben a négy hétben egyszer sem fogok elkésni. Hogyha nem érkezek időben, én állom az ebédjét és szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy bizony ma én fizetek. Rogerst pedig elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, ez nem lesz olcsó mulatság.
- Érkezek, amint ezek a barmok úgy döntenek, hogy elindulnak a zöld jelzésnél - néztem fel az előttem álló tömegre, ami még most is ugyanolyan mozdulatlanul állt az utakon, mint egy perccel ezelőtt a pirosnál.
- Rendőr vagy, Collins. Találd fel magad - nevetett sóhajtozva, majd megszakította a hívást.
Hajoljak ki az ablakon és kiabáljam ki az embereknek, hogy nyomozó vagyok és be kell érnem a munkahelyemre? Nem tudom, hogy ezt mégis Rogers hogyan gondolja. Nem vagyok az az ember, akit így ismeretlenül is tisztelnének, hiszen csak a nevem ismert, ami valahány sikeres nyomozásnál a címlapokon virít. Egyébként senki sem tudja, hogy milyen a külsőm, illetve a hangszinem, mivel sokan járnak errefelé olyanok, akik nem is itt élnek és bizony az ilyesmiféle emberek nincsenek tisztában a titulusommal és a munkámmal sem.

- Nahát! Ma is látjuk itt bent Isaac Collins-t! - csapta össze tenyereit a főnököm nevetgélve, amikor átléptem munkahelyem küszöbét. Morogva sétáltam el a kollégáim által alkotott két sor között és az íróasztalomra dobtam a táskámat. Ismételten ideges vagyok és ezt nagy részben Rogersnek köszönhetem. Bár, az úton majdnem elütöttem egy igazán szemrevaló, fiatal nőt, miközben a szememet néztem a tükörben. Sosem szerettem a klímát, viszont ebben a hőségben muszáj használnom. Szemeim vörösek és kialvatlanok voltak. Az újonc biztosan egy szemét alaknak fog tartani, hiszen senki sem tud ilyen állapotban elviselni, mivel gyakran sértem meg őket. Ráadásul nő, vagyis sokkal rosszabban reagálna bármire is.
- Na Collins, mikor állod az ebédem? - támaszkodott az asztalomra Leo. Háta mögött a többi járőr sugdolózni kezdett.
- Inkább egy vacsora. Nálam, a feleségeddel. Olcsóbban megúszom - pillantottam keskeny, szürke szemeibe, amik mellett éles ráncok húzódtak.
- Most komolyan meghívtál vacsorázni? Te beteg vagy. Ki az a nő, aki elvette az eszed? - húzta össze őszülő, dús, rendezetlen szemöldökeit.
- Pontosan tisztában vagy azzal, hogy nincs nő és többé nem is lesz. Csupán spórolni szeretnék.
- Fagyasztott, bolti pizzát akarsz majd kisütni? Collins, ismerlek már vagy húsz éve - nevetett, de hagyta, hogy érzékeljem komolyságát.
- Majd meglátod. Most én főzök - mosolyogtam kihívóan, mire azonnal abbahagyta a nevetést. Kikerekedett szemekkel mért végig, majd némán gondolkozni kezdett.
- Mondom, hogy van nője - fordult a beosztottjai felé, akik már alig bírták visszatartani a nevetést.
- Ne legyél ebben ennyire biztos - mondtam halkan, majd leültem a puha, fekete színű irodaszékembe. Jodelle sosem volt a párom, nem is az és nem is lesz. Ő csak csupán egy ismerős...