Vérvörösben - A kacagó lány nyomában

E l ő s z ó

,,Mindegy volt, hogy mit rejtett az új élet, hiszen tudtam, hogy semmi sem lesz olyan, mint amihez hozzászoktam az évek alatt."
____________________

Utoljára néztem körbe a már félig üres, fehér lakásban, amit egészen idáig az otthonomnak mondhattam. Nem mondom, hogy nem örültem, hogy új lappal kezdhetem a munkámat már rögtön a héten, de nyilván nem olyan érzésekkel megy az ember, hogyha egy teljesen idegen városba küldik. Bizony, hogy nem akartam ezt. Minden oda kötött és ezeket mind ott kellett hagynom, ráadásul nem egy hónapra... valószínűleg.
Ilyen ez a szakma. Én választottam és ennek megfelelően kellett élnem. Egy új élet várt rám a kontinens másik felén, ahol még sosem jártam. Nem ismertem az embereket, a légkört, a szokásokat és az ottani munkaerőt sem, de az árakkal már a legelején teljesen tisztában voltam. Az állam semmit sem biztosított, így lakást kellett keresnem olyan hamar, amilyen gyorsan csak tudtam. Bizony, hogy nem volt olcsó... az árak az egekben és nehogy azt higgye az ember, hogy a pénzéért minden tökéletes és egy igazi mesevilág.
Ehhez hasonló, egyben negatív és pozitív gondolatokkal húztam ki a kulcsomat a zárból. Az ajtóra pillantva a névtábláról a saját nevem köszönt vissza... Scarlett Watson. A név, amit oly sok ember ismer és ami miatt engem küldtek el egy idegen örsre.
- Jó utat, Scar - lépett ki a szomszéd lakásból egy velem egyidős férfi. Ő volt David Harrison, egy igazán jólelkű tanár, aki a helyi gimnáziumban tanított. Válaszul csak mosolyogtam, majd nagyot sóhajtva kezeim közé fogtam táskáimat és a bőröndöm után nyúltam.
- Segítek, várjon! - lépett oda hozzám és elvette tőlem a csomagjaimat. Szótlanul a lépcsőház felé indult, majd a fordulóban visszafordulva mért végig.
- Jöjjön, elkésik. Már biztosan várják magát - mosolygott kedvesen. Apró léptekkel elindultam a férfi felé, aki ezt látva könnyedén leszaladt a lépcsőn.
Egyre jobban nem akartam elmenni... Nem voltam biztos abban, hogy képes leszek feladni a régi életemet és már-már azon gondolkoztam, hogy bemegyek a rendőrségre és leadom a jelvényemet. Rendőrnek mindaddig jó lenni, amíg nem kell kényszerből elhagyni a várost, a már jól ismert utcákat, lakótelepeket és kollégákat. Nem tudtam, hogy ki mellett fogok dolgozni New Yorkban. Mi lesz, ha nem jövünk majd ki jól? Mi lesz, ha a csapat nem fog befogadni?
David már a taxi csomagtartójában igazgatta a táskáimat, amikor kiléptem az épületből. A sofőr komor tekintettel ajándékozott meg, miközben az autó oldalán dobolt ujjaival.
- Kész is! Vigyázzon magára, kérem! - lépett fel a férfi a járdára, majd kezét nyújtotta felém.
- Ígérem - mosolygtam rá és miután kezet fogtunk, beültem a taxiba. Hozzám hasonlóan a sofőr is beszállt az autóba és a volán mögül rám pillantva mondatra nyitotta enyhén ráncos ajkait.
- Hova, kérem?
- A reptérre, köszönöm - feleltem egyszerűen, majd az ablak felé fordítottam fejemet. A járdáról David pillantott rám vissza egy bíztató mosoly kíséretében. Egészen addig állt ott, amíg az előttem ülő férfi be nem indította a motort. Kinyomva az indexet lassan elkanyarodott a már megszokott panelház elől és gyorsítani kezdett. Utoljára még egyszer visszapillantottam, miután elhaladtunk a szomszédos épületek előtt. Belegondolni is rossz volt, hogy a régi életemnek ott lett vége és hatvannal közelítettem az új felé, ami megannyi ismeretlen dolgot, akadályt rejtett.
Egy könnycseppel az arcomon és enyhén szipogva fordultam előre a sofőr felé, aki amint meglátta a rajtam eluralkodó bánatot, egy bíztató mosolyt küldött felém. Ez a Scarlett Watson többé már nem volt az a Scarlett Watson...