Meleg vagyok, nem pedofil!

Hozzátok tartozom

~Noel szemszöge~

– Annyira meg akartam őt találni, hogy arra nem is gondoltam, hogy ő engem nem akar látni – szipogja Edi. Párnájába temeti a fejét, és amikor megpróbálom megérinteni, lerázza magáról a kezemet.

– Tudom, kicsim. Tudom – puhítgatja őt Márk, a párom. Mindhiába. A fiunk olyan keservesen zokog, mint még soha. Felülmúlja a kiskorában kitörő, „Miért nem kaptam csokit?" nevezetű hisztiket, és azokat a sírásokat, amelyek akkor törtek ki belőle, mikor valami nagyon érzékenyen érintette.

Életében először még Márk is tehetetlennek tűnik. Gyereknevelésben mindig ő volt az engedékenyebb, a kapcsolatunkban viszont ő volt a dominánsabb. Talán ez az ellentét jelentette az életünkben a tökéletes egyensúlyt. Ha összevesztem Edmunddal, mindig ő békített minket ki, hiszen tudta, hogyan hasson ránk. Emellett felettébb találékony is volt, mindig mindenre volt megoldása. Egészen idáig. Most ő is csak bámul az ágyában zokogó tizenéves csemeténkre, és tanácstalan.

Az egész hercehurca tizenöt évvel ezelőtt kezdődött. A vacsoraasztalnál ültünk, az akkor még öt éves Edivel. Kristálytisztán emlékszem, hogy aznap palacsintát kért, így azt is vacsoráztunk. Hárman készítettük el, mint általában. A vacsora és az azt megelőző előkészületek az az időszak, amikor mindenki otthon van, és tölthetünk némi időt egymással. Ez már akkor is így volt.

– Apu – szólalt meg Ed, mi pedig felnéztünk a tányérunkból. Akkor még nehéz volt nekünk is megszokni, kit hogyan hív. A hangsúly sem segített valami sokat, de azóta már szépen belerázódtunk.

– Igen, kicsim?

– Nekem van anyukám? Mármint, nincs bajom azzal, hogy két apukám van, csak...

– Csak? – kérdeztem vissza, mielőtt újabb falatot tömtem a számba.

Márkot látszólag igencsak kellemetlenül érintette a téma, így átvettem az irányítást.

– Mindig látom, hogy másokért az anyukája megy az oviba, értem pedig még sosem jött ő.

– Anyukád – köszörülte meg torkát Márk – dolgozik. Egy távoli országban, éppen ezért vagyok én itt. Helyettesítem.

Majdnem megakadt a torkomon a falat, amikor meghallottam, mit mondott. Legurítottam a poharamban lévő összes tejet, hogy leplezzem.

– Visszajön majd értem?

Márk és én összenéztünk. Erre nem létezik helyes válasz. Ha azt mondjuk, nem jön vissza, el kell magyaráznunk, miért. Rögtön összetörnénk Edmund szívét. De ha azt mondjuk, majd visszajön, akkor később törik össze a szíve. Akkor, amikor rájön, hogy nem így van. Amikor rájön, hogy adoptált gyerek. És egy szivárványcsalád tagja.

– Azt nem mondta, hogy mikor, de biztosan visszajön. Rengeteg a munkája, mi is alig tudjuk őt elérni.

Egy évvel ezelőtt egy újabb vacsora törte meg a témával kapcsolatos titkolózást.

– Apa – fordult felém Ed.

– Hmm?

Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy a makaróni szószt ízesítsem, így csak félszemmel néztem a fiamat. Márk még nem ért haza, de tudtam, hogy bármikor megjöhet.

– Asszem rájöttem.

– Mégis mire? Hogy mi kell a nőnek? – kuncogtam. – Azt velem is megoszthatnád.

– Nem éppen.

Idegesen hintázott egyhelyben előre és hátra. Mikor már nagyon zavart a csend, ránéztem, miközben kavargattam az edény tartalmát.