Dawson & Beckett

Epilógus/Prológus

- Köszönöm a meghívást - nyögtem ki végül, mivel nem tudtam jobbra gondolni. 

Halványan megrázta a fejét, mintha semmiség lett volna. 

A késő délutáni fényben a szemei inkább hatottak zöldnek, mint barnának, és arcvonásai is férfiasodtak. Miért is ne tették volna, amikor már több, mint három év eltelt az utolsó találkozásunk óta. Nekem azóta sikerült a vártnál kevesebbet gondolnom rá, de most, hogy újra ott állt velem szemben, nem voltam biztos abban, hogy sokáig bírom majd tűrtőztetni magam. 

- Nem szeretnél bemenni a moziterembe? - kérdezte, kiszakítva a gondolataimból, és a kezét nyújtotta, hogy belekaroljak. 

Halványan elmosolyodtam, már amennyire az idegességem engedte, és bólintottam. Karomat az övébe fűzve indultunk a tömegen keresztül az épület bejárata felé, majd végig a folyosón, teljesen szótlanul. 

Már a jelenléte kezdett megszédíteni. Nem is sejtettem, hogy ilyen hatással lesz rám, azt meg főleg nem, hogy ennyire nem fogom tudni magam tűrtőztetni. Elég volt rám néznie, és én máris azt kívántam, hogy bárcsak sosem utasítottam volna el. 

- Minden rendben? - állt meg és fordult felém a megfelelő terem előtt. 

Az elmúlt három évben amikor elképzeltem azt a pillantot, amikor újra találkozni fogunk, mindig úgy játszódott le a fejemben a jelenet, ahogyan szinte minden romantikus filmben amit szívből gyűlöltem. Vagy legalábbis azt reméltem, hogy irigy lesz, esetleg még mindig meg lesz arról győződve, hogy kettőnket egymásnak teremtettek. De nem. Ehelyett úgy viselkedett, mintha nem lett volna köztünk valami, amiről tudja, hogy sokat jelentett nekem. 

- Azt hiszem szükségem van egy kis vízre. - szakítottam el a tekintetemet az övétől, és inkább elfordultam az egyik folyosó felé. 

- Igazán kár, hogy arrafelé nem fogsz találni. 

Megtorpantam, és igyekeztem rendezetten venni a levegőt. Menni fog, gyerünk, csak egy kicsi időt kell még kibírnom a közelében anélkül, hogy elveszteném a fejem. 

A következő pillanatban megéreztem az ujjait a csuklómon, ahogyan a másik irányba húz. Felgyorsítottam a lépéseimet, hogy ne maradjak le, de akkor sem engedte el a kezemet. Nem szorította erősen, csak éppen annyira, hogy tisztában legyek a ténnyel, miszerint nem is fogja elengedni a csuklómat. 

Végigsétáltunk az üres folyosón, egészen egy kisebb helyiség felé, ami elkerített raktár lehetett. Miután Sebastian is belépett az ajtón, halkan becsukta maga mögött. A lámpa fénye pár másodperc múlve beboríttta a kis szobát, ahol az asztalon megláttam az üveges vizeket. 

Minden további beszélgetés elkerülése érdekében felkaptam egy üveget, lecsavartam a kupakot és már bele is ittam, nem foglalkozva azzal, hogy elkenődhet a rúzsom. Kicsiket kortyoltam, hogy minél tovább tartson, miközben próbáltam kerülni a szemkontaktust. 

Sebastian nem szólalt meg, majd miután világossá vált, hogy elfogyott a víz az üvegemből, lassan végigvezette tekintetét az arcomon, majd megállt az ajkaimnál. 

Tudtam mi fog következni, túl sok szabadidőm volt az elmúlt években erről fantáziálni, mégis megleptésként ért, amikor tényleg közelebb lépett és egy pillanattal később ajkai már az enyéimet ízlelték. 

Kezeimet villamsebességgel kulcsoltam át a nyaka körül, ezzel is közelebb húzva magamhoz. Addig a pillanatig nem is tudtam, nem is éreztem pontosan, hogy mennyire hiányzott a csókja, a közelsége, ő maga. Magassarkúban már nem kellett lábujjhegyre állnom, és így Sebastiannak is könnyebb volt átkarolnia a derekamat. 

- Hiányoztál - suttogta pár másodperc múlva, de nem voltam teljesen biztos abban, hogy ezt nekem mondja-e, vagy a számnak. Bármelyik is legyen, sikerült mosolyt csalnia az arcomra. 

- Te is nekem. - suttogtam vissza, majd kissé beharaptam az alsó ajkamat. - El sem tudod képzelni, mennyire hiányoztál...

Új fény csillant a szemeiben, amely meglehetősen ismerős volt. Nem érdekelt mennyi idő telt el, nem érdekelt hogy nem messze a szertártól valahol éppen egy filmpremier folyik több száz híres emberrel. Csak az számított, hogy ott voltunk, ketten, és hogy tudtam, hogy nem fogom elkövetni még egyszer azt a hibát, hogy elengedem. 

- Akarsz fogadni? - vonta fel kérdőn a szemöldökét, gyorsan végigmérve engem és a helyzetünket. 

- Csak nem vagy ennyire biztos abban, hogy ismered az érzéseimet?

- Azt majd meglátjuk...

Visszahajolt hozzám, és ezúttal már nem sokkal többről szólt a csók. Sokkal többről szólt az egész, és ezt mind a ketten pontosan tudtuk. 

Sebastian ujjai egy pillanat alatt megtalálták a ruhám hátulján a cipzárat, és amíg ő azzal bajlódott, addig én igyekeztem megszabadítani őt az ingjétől. Gombról gombra haladtam, a lehető leggyorsabban, megfeledkezve mindenről és mindenkiről, csak az ő meleg érintését éreze a hátamon. 

Ajkai, miután elváltak az enyéimtől, egy ideig a nyakamon maradtak, egy-két helyen megörökítve a szándékait, majd lejjebb vándoroltak a kulcscsontomra. Hátamat a falnak vetettem, és éreztem, hogy nem sokáig leszek képes megállni a lábaimon, hogyha ez így fog folytatódni. Egyik kezemmel Sebastian vállába kapaszkodtam, míg a másik kezem ujjaival puha hajába túrtam, ezzel elérve, hogy felnézzen rám. Alig egy centi választhatta el a ruhám szívalakú kivágásának szélétől, engem pedig a hideg kirázott már a gondolattól is, hogy mi fog következni, amikor sikerül megszabadítani a sötétkék anyagtól. 

A következő pillanatban több dolog is történt. A hátam eddig ruhával fedett részét levegő érte, én kiengedtem egy addig elfolytott sóhajt, amelyet Sebastian viszonzott, illete kopogtak az ajtón, amit egy hang követett. Egy női hang.

- Sebastian? Idebent vagy? - nyomódott le a kilincs, nekem pedig a lélegzetem is elállt. 

Éppen egy eléggé félreérthetetlen pozícióban voltunk, ráadásul ha más nem, a zihált légzésünk biztosan elárult volna minket. Az ajtó azonban nem nyílt ki. Úgy tűnik Sebastian rendesen bezárta. 

Sebastiant említve, ő egy fél pillanat alatt ellépett tőlem és elkezdte rendbeszedni magát, miközben nem kevés káromkodás hagyta el a száját.

- A francba is, hogy róla megfeledkeztem! - suttogta maga elé, majd hangosabban kiszólt. - Igen, itt vagyok. Csak vízért jöttem! Egy pillanat és megyek! 

- Rendben, de ne feledd, nemsokára kezdődik a film. - hallottam mégegyszer a női hangot, majd a magassarkúinak kopogását, ahogyan elsétál. 

Mivel Sebastian nem szándékozott beavatni magától, így kénytelen voltam kikérdezni, akkor is, ha féltem a válaszától.

Gyorsan összeigazítottam a hajamat, hogy ne egy madárfészekhez hasonlítson, majd Sebastiannak hátat fordítva szólaltam meg.

- Kérlek segítessz? 

Miután a cipzár újra fel volt húzva szembefordultam vele. Valamilyen szinten még mindig az elmúlt percek hatása alatt voltam, de azt is éreztem, hogy ez már nem fog túl sokáig tartani.

- Ki volt az, aki keresett? 

- Ő Madison - sóhajtott fel, majd megrázta a fejét, mintha nem hinné el amit mond. - Az előzőeknek nem szabadott volna megtörténniük. 

- Miért, ki volt ő? - remegett meg a hangom, immár rettegve a válaszától. - Kicsoda Madison? 

- Madison a barátnőm. - hajtotta hátra egy kicsit a fejét, és idegesen a hajába túrt. - Pontosabban a menyasszonyom.