Róma, az örök város

772 58 23
                                    

Be régen élek itt
S be minden élet mindegy
S a Hold már ismer minket,
Vigyorog s nem hevít:
Sandítva száll Rómára.

Ady Endre - Nyárdélutáni Hold
Rómában

A repülő ablakán keresztül bámultam kifelé. Szememből időnként elindult pár könnycsepp, amik lassan csordultak le kipirult arcomon, hogy végül lecseppenjenek fekete nadrágomra. Meg sem erőltettem magamat, hogy letöröljem őket.

Nem érdemlik meg a szüleim és a nagyszüleim, hogy egy darab könnyet is ejtsek miattuk. Húsz éven keresztül tűrtem minden szavukat, parancsukat és utasításukat. De nem azt érdemeltem, hogy kitagadjanak és elüldözzenek, mint valami veszett kutyát.

Telefonomat forgattam ujjaim között, a fejemben folyamatosan lejátszódott a pár órával ezelőtti veszekedés. Vajon hogyan reagáltak volna a szüleim, ha csak hárman lettünk volna? Akkor is ennyire kiakadtak volna? Támogatására sehogyansem számítottam volna tőlük, csak egy kis megértésre. Elfogadásra.

Mellettem egy öltönyös férfi ült, aki időnként fel-fel nézett a laptopjából. A szemem sarkából láttam, ahogyan engem néz és kinyitja a száját, hogy hozzám szóljon, de végül mindig meggondolta magát.

Egy hirtelen gondolat suhant át az agyamon, feloldottam a telefonomat és kitöröltem a rokonaim telefonszámát. Ha találtam egy szobát valamilyen olcsóbb hotelben az első utam biztosan valamelyik szolgáltatóhoz fog vezetni egy új kártyáért. Utána mindenképpen felkeresem az összes tetováló szalont, kávézót és éttermet, hogy valamiből tudjam finanszírozni az új életemhez nélkülözhetetlen dolgokat.

A leszállás előtti pillanatokban rám tört a kétségbeesés. Nincs se munkám, se sok pénzem. A nyelvvel sok problémám nem lesz, voltak olasz társaim az egyetemen, akik megtanítottak olaszul. Mégis mi a fenét fogok így kezdeni? Annyira elkalandoztam, hogy már csak arra eszméltem fel, kint állok a reptér előtt egy taxira várva és véletlen neki megyek valakinek.

-Úristen, elnézést... - tört olasszal szólalok meg, már mennék is tovább, de egy lágy hang utánam szól.
-Semmi gond, én sem figyeltem oda. - megfordultam a tengelyem körül és eg gyönyörűen sminkelt lánnyal néztem farkasszemet. Szépen ívelt ajkain lágy msolyt ült, fufruja kiemelte kék szemeit. A stílusa rendkívült hasonlított az enyémhez. Magasderekú barna nadrágot viselt fehér croptoppal, amit egy halvány zöld mintás inggel párosított.

Felém nyújtotta jobb kezét, majd bemutatkozott:
-Victoria vagyok! Te pedig kedves idegen? - hezitálás nélkül szorítottam vele kezet.
-Dilaria. - a lány mosolya csak nagyobb lett.
-Csak nem cserediák vagy? Érződik az akcentusod a beszédeden. - rámosolyogtam a lányra, majd töviről-hegyire elmeséltem a történetemet.

Victoria arcán úgy változtak az érzelmek, hogy követni is nehezen tudtam. Először érdeklődő volt, ami átfordult kíváncsivá, majd szörnyülködővé, végül együttérzővé vált. Magához húzott és egy szoros ölelésben részesített.
Sok embert az gondolhatta rólunk, hogy két barát lennénk, akik újra találkoznak egymással. Közben pedig alig háromnegyed órája ismertem csak a lányt, mégis jobban bíztam benne, mint a szüleimben és a barátaimban. 

Victoria fantasztikus személyisége azonnal megfogott. A lány rendkívül törődő és kedves volt velem, a világ összes pénzéért sem hagyta, hogy egy hotelben szálljak meg, helyette meghívott magához és még azt is megígérte, hogy segít nekem munkát találni,
Számomra elképzelhetetlen volt, hogy ilyen hamar megnyíljak valaki számára. Az egyetemen nehezen szereztem barátokat, akikkel jóban lettem, nekik is beletelt pár hónapba, hogy közel engedjem őket magamhoz.

Sápadt tűz | Damiano DavidWhere stories live. Discover now