Dawson & Beckett

14. Rész

Az áfonyás sütit ropogtatva hallgatom Arabella kirohanását, amit megérzéseim szerint már nagyon valaki fejéhez akarhatott vágni, és csak véletlenül sült ki az, hogy nekem kellett jelen lennem, amikor megtörténik. 

- Úgy tűnik neked aztán megvan a véleményed a dolgokról - mosolyodtam el, és láttam az arcán, ahogyan egy kicsit lenyugszik, és már nem készül annyira hadarni. 

- Amúgy az igazi ok, amiért nem írok boldog befejezéseket, az az, hogy nem tudok. - sóhajtott fel, és megvonta a vállát. - Annyiszor próbálkoztam már, egy-egy üzenet után, amit az olvasóimtól kaptam, de nem éreztem jónak. 

- Ráadásul egy olyan könyvre, ami megadta az olvasónak a várt örömteli és mindent hirtelen megoldó befejezést, senki sem fog sokáig emlékezni - tettem hozzá, hátha neki még nem esett volna le. - Ezzel szemben, hogyha nem maradnak együtt, vagy valamelyikük meghal, akkor az milliónyi kérdést vet fel mindenkiben, ezáltal biztosan nem felejtik el. 

Arabella halványan bólintott, majd a téma visszaterelődött a blogomra és minden másra. Jó volt egy kicsit valaki kívülállóval beszélgetni, nem pedig Sebastiannal, vagy egy-egy régebbi barátommal, akiknek általában a hírességekről voltak mondanivalóik. Aztán amikor kora délután körül beborult az ég, mind a ketten úgy gondoltuk, hogy ideje lenne visszamenni a szállodába, még mielőtt teljesen elázunk. 

Arabella a recepciónál elbúcsúzott és megköszönte a segítségem. Ő az étterem irányába indult, én pedig a szobám felé. 

Hangos csattanással löktem be magam mögött az ajtót, majd rögtön le is rúgtam a magassarkút a lábamról. Nem is tudom, hogy miért döntöttem amellett a reggeli készülődésben.

A kistáskámat ledobtam az asztalra, majd fáradtan bedőltem a be nem ágyazott ágyba. A párnák és a takaró között próbáltam kényelmesen elhelyezkedni, amikor elkövettem az első hibát. Levegőt vettem. A paplannak ugyanis, tekintve hogy nem lett azóta kimosva, még mindig olyan illata volt, mint Sebastiannak. 

Az agyamat elárasztotta a tegnap este emléke, valamint a ma reggelé is, és először kívántam, hogy bárcsak ne küldtem volna el innen. Aztán ki is ráztam a gondolatot a fejemből, tudva, hogy akkor csak rosszabb lenne minden, és később még nagyobbat esnék. De mégis, legalább egy ideig még kellemes lett volna. 

Elég! Abba kell hagynom a saját döntéseim megkérdőjelezését. 

Kellett valami, ami eltereli a gondolataimat. 

Az első ötletem természetesen az volt, hogy elmegyek valahova bulizni, és az majd kikapcsolja az agyam, de aztán bevillant, hogy holnap reggel el kell hagynom a hotelszobát, így ez a lehetőség nem jó. 

Másodjára a média által annyira elismert, sírós-filmnézős este tűnt elképzelhetőnek, de amint végiggondoltam, eszembe jutott, hogy az utolsó alkalom amikor sírtam, az három éve volt, és akkor is csak a nevetéstől. 

Az a gondolat viszont megrémített, hogy sírásra vetemednék, így egy lehetőségem maradt. 

Egyetlen egy olyan embert ismertem, aki nálam is szabadabb életet élt fiatalon, és sokkal több szakításon volt túl, mint én. 

Ő pedig Franciaországban élt, úgyhogy a repjegyemet a másnapi Los Angelesbe tartó járatra lemondtam, és helyette a Párizsba menőre foglaltam egyet, a három még megmaradt közül. 

Itt volt az ideje, hogy meglátogassan az anyámat. 

~~~

Párizstól nagyjából két és fél órányira volt a nagyszüleimnek borászatuk, amit már akkor is nagy értelemmel gondoztak, amikor én még kicsi voltam. A környéken az egyik legnagyobb volt a telkük, és a szőlőfürtökkel fedett terület is elmondhatatlanul beláthatatlan volt. Az egésznek a közepén pedig a nagy családi ház, amelyet mostanra már az anyám birtokolt.