ᴏ̈ʀᴏ̈ᴋᴏ̈s - ᴀ ʜᴇʀᴄᴇɢɴᴏ̋ ᴍᴇsᴇ́ᴊᴇ

|13|

Ismerős volt. Az erdőben álltam. Biztos jártam már itt. Megfordultam és apám távolodó alakját láttam, ahogy a másik oldalra fordultam megláttam anyát. Rögtön eszembe jutott az első látomásom.
Ahogy anya a karjában tartott, sírtam és hogy apa megsimogatott, majd ahogy elváltak. Mikor apa elmegy és otthagyja anyát, védtelenül.
Anya elindult az erdőben, mivel már nem sírtam a karjaiban csend volt, legalábbis itt, ugyanis a távolból továbbra is csata zaja hallatszott. Igyekeztem kizárni a fájdalmas kiáltásokat és sikolyokat. Követtem anyát, hiszen nem láthat. Ez csak egy emlék. A fák között halkan ment, a kezében velem. Az erdőben sétálva észre vett egy barlangot, odament és letett elé. Sírni kezdtem a pólyában, miután letett a karjaiból.
- Kicsim, kérlek ne sírj. - egy puszit adott a homlokomra.
Ekkor tűnt el. Ekkor ért hozzám és beszélt velem utoljára. Nem akarom látni. Egy könnycsepp gördült le a szememből. Ne menj el! Az eszem és a szívem is tudta, hogy elmegy.
- Kicsim, halkan. Nem találhatnak rád. Te vagy az utolsó remény. - mondta majd lágy hangon, halkan dúdolni kezdett.

Ismertem ezt a dalt. Gyerekkorom óta tudom a dallamát. A szívemet mardosta a szomorúság, ahogy anyát és a kiskori önmagam néztem. Mit meg nem adnék, hogy újra láthassam, csak egyszer. Annyira hiányzik.
- Szeretlek Kicsim. Sose felejtsd el.

Faágak ropogása és sáros léptek zaja hallatszott az erdő felől, majd egy torz üvöltés. A hideg is kirázott. Sosem hallottam meg ilyet. Vérfagyasztó volt.
Anya egy utolsó puszit adott a homlokomra majd elkezdett az erdő belseje felé futni. Utána mentem, egyre beljebb ment, messze a barlangtó. Hátra néztem, de azt hittem elájulok.
Két fekete lény futott anya után. Bőrüket fekete nyálkás pikkelyek fedték. Szemeik teljesen feketék voltak. Óriási fogaik kattogtak, ahogy ki-be csukták a szájukat, ahonnan vér és nyál keveréke csorgott. Hátukom fekete szárnyak voltak, amelyeken kissebb-nagyobb lyukak éktelenkedtek.
Lépteik gyorsultak, ahogy anyához értek, majd bekerítették. Morogtak és fújtattak, de nem támadtak. Egy fekete köpenyes alak lépett a szörnyek mellé, de a szörnyek nem támadtak rá, sőt, mintha engedelmeskedtek volna a köpenyesnek, hátrébb léptek.
A köpenyes tőrt rántott, amin megcsillant a fény. Anya arcán átfutott a félelem, ahogy a köpenyes közelebb lépett hozzá. A szívverésem gyorsulni kezdett. Ne!

Közelebb akartam menni, hogy segítsek, de émelygés fogott el, fájdalom nyilallt a fejembe, majd sípolni kezdett a fülem. A sípolás egyre erősödött, már a távolból hallatszódó kiabálást és csatazajt sem hallottam már. A saját gondolataimra sem tudta koncentrálni.
- Elég!- a fájdalomtól összeszorítottam a szemeimet, - Hagyd abba! - a fájdalom átjárt a testem, majd minden elsötétült.

×××

Lassan nyitottam ki a szemem, az ablakon beáradó fény miatt. Egy halk sóhaj hagyta el az ajkaimat. Kai szobájában feküdtem, pontosabban a megvetett, puha ágyban. Oldalra fordulva Kai aggódó tekintetével találtam szembe magam. Kezével az enyémet kereste, majd tenyerébe zárta azt. Megpróbáltam felülni, de nem hagyta.
- Maradj csak. Pihenned kell. - simította meg a karomat. Kellemes meleg érzés járt át ahogy hozzám ért. Annyira jól esik, hogy törődik velem.
- Semmi bajom. - néztem fel még mindig aggódó szemeibe.
- Elájultál. - mondta egyik szemöldökét felhúzva. Mi? Elájultam?
- Jól vagyok, tényleg. - felültem az ágyon, majd a szélére csúsztam, hogy szembe legyek Kaial. - Hidd el, semmi bajom.
- Tudom, hogy milyen erős vagy, de azért félthetlek, nem? - közelebb húzódott hozzám, majd egy lágy csókot adott.
- Szeretlek Kai. - hajtottam a homlokom az övének. Egy hajtincsemet a fülem mögé tűrte, majd adott egy puszit a homlokomra.
- Én is szeretlek. - mondta miközben a kezét az enyémre simította, majd közelebb hajolva megcsókolt.
- Jajj, de édesek vagytok. - mondta Maya miközben az ajtófélfának támaszkodott. Karjait összefonta maga előtt, arcán őszinte mosoly táncolt. Lábával ellökte magát az ajtófélfától és hozzám sétált. - Örülök, hogy jobban vagy Noelle. - adott egy ölelést, majd leült az egyik fotelbe. Darren és Helmut is bejött, majd egy bíztató mosoly után ők is leültek.
- Felébredtél? - lépett be a szobába végül Hunter is. - Mi történt? - ült le a Maya melletti fotelbe. - Csak úgy elájultál.
- Nem emlékszem sokra, csak arra, hogy látomásom volt anyáról és rólad... - itt rá néztem. - és... - lefagytam. Visszagondolni is nehéz azokra a rémisztő lényekre akik megtámadták anyát és arra a fekete köpenyes alakra, aki... meg akarta ölni.
- Szóval örökölted Alice erejét. - nézett maga elé Hunter, majd amikor az arcomra. Arcára bíztató mosoly kúszott, majd felállt és mellém sétált. A kezeit az enyémre tette, majd együttérző mosollyal az arcán megszólalt. - Mást is láttál, igaz? Mit láttál? - a szemeim megteltek könnyekkel, majd a könnyek lefolytak az arcomon.
- Az erdőben voltam, anya halálának napján. Anya és apa beszélgettek, majd anya az erdőbe ment velem. Elvitt egy barlanghoz, énekelt nekem és otthagyott. Elterelte a szörnyeket tőlem. Megmentett. - a könnyeimet letöröltem, de újak kerültek a helyükre. - De elkapták. Láttam egy fekete köpenyest, aki leakarta szúrni. Gondolom sikerült is neki, de már nem láttam mivel elájultam. - könnyes szemekkel néztem a parkettát, amire a könnyeim potyogtak. Kai az állam alá tette a kezét, majd finoman feljebb emelte azt. A fátyolos tekintetem találkozott az övével.
- Figyelj rám, hé, - egy puszit adott a homlokomra, majd az ujjával végig simított az arcomon,- itt vagyok veled. Nyugodj meg kérlek. - aprót bólintottam. Meg kell tanulnom kontrollálni az erőmet.
- Tudod ki volt a köpenyes? - kérdezte Hunter.
- Nem, nem láttam. - letöröltem a könnyeimet, majd Hunterre néztem. - De meg fogom találni. Megölte őt. Megölte anyát. - erőszakosan töröltem le a könnyeimet, majd mély levegőt vettem és felálltam, majd kisétáltam a szobából, magamon érezve a többiek tekintetét.