ᴏ̈ʀᴏ̈ᴋᴏ̈s - ᴀ ʜᴇʀᴄᴇɢɴᴏ̋ ᴍᴇsᴇ́ᴊᴇ

|12|

Könnyek égették az arcom. Az anyám mindent feladott. Feladta az igaz szerelmet, a boldogságot, mindent egy kényszerházasságért. Apám tönkre tette az életét, elvett tőle mindent. Sosem volt boldog a házasságában. Nem szerette őt. Huntert szerette, olyannyira, hogy feláldozta saját magát, hogy Hunter békében élhessen. Elintézte, hogy ne száműzzek. Megvédte apámtól. Ezt nem hiszem el. Miért vette el apám édesanyámtól a boldogságot, a szerelmet, a szabadságot?
Ha igazán szerette volna... elengedte volna, hogy boldog legyen a szerelmével. Apám önző és kegyetlen. Ki veszi el mások boldogságát a saját, önös érdekei miatt. Ki áldozza fel más boldogságát az élet oltárán a sajátjáért?
Pontosan ezt akarta tenni velem is. Feláldozni engem, a boldogságomat és hozzáadni Nicolashoz.
Még el is hitette velem Nicolas, hogy szeret. Elhitette, hogy fontos vagyok neki. Most már tudom. Nem is voltam fontos. Azt akarta, hogy könnyebben elfogadjam, hogy már születésemkor eldöntötte a sorsom. Elvette a boldogságom már akkor, a szerelem lehetőségét. A saját lánya boldogsága helyett a királyságot részesíti előnyben? Apám egyetlenszóval leírható; kegyetlen.

- Szerettem és meg akartam védeni édesanyádat. A kastélyba mentem, hogy magammal hozhassam, de apád ellenem támadt. Sosem hittem volna, hogy egyszer a legjobb barátom élet-halál harcot akar majd vívni ellenem... végül édesanyád szétválasztott minket, mint mindig. Sosem akarta, hogy harcoljunk. - halvány mosoly ült ki az arcára, majd tekintete elkomorodott. - A Sötétség megtámadta a kastélyt. Édesanyád az erdőbe menekült apád kérésére... aznap este halt meg Alice és te eltűntél, ha aznap apád édesanyáddal lett volna, vagy engedte volna, hogy megvédjem... talán még most is élne. Lehet, hogy nem lenne velem, de élne. Sosem fogok tudni megbocsájtani Liamnek.
- Nem tudom mit mondjak. - néztem rá könnyes arccal, pár perc némaság után.
- Nem kell semmit sem mondanod. Legalább te nem jutottál édesanyád sorsára. Örülne neki ha tudná, hogy biztonságan. Itt velem és a fiammal. - nézett vissza az udvarra. A három fiú boldogan nevetve birkózott, amíg Maya és Sylva nevetve nézték őket. - Örülök, hogy rátaláltál a szerelemre, a fiamban. Hidd el ő sosem bántana, vagy használna ki.
- Tudom. Köszönöm, hogy elmesélted. Sajnálom, hogy ez történt. - szomorúan ráztam meg a fejem. Hunter a zsebébe nyúlt, majd egy gyűrűt húzott elő a zsebéből és a tenyerembe ejtette.
- Tessék. Édesanyádé volt. Az erdőben találtam, a halála utáni éjszakán. - a tenyeremben lévő gyűrűt kezdtem el nézegetni.
Arany színű volt, egy kék kővel, azt hiszem akvamarin. Apró véset volt a belejében. "Az én angyalomnak." Ezt vésték bele.
- Édesanyád imádta a tengert, a kő akvamarin, szószerinti fordításban a tenger vize, ezért tetettem bele. Sokszor jártunk a tengerhez kettesben, a határvidékre. Sosem felejtem el, ahogy édesanyád ruháját és haját fújja a szél, ahogy mezítláb sétál a homokon, a víz lágy hullámai felé. Szerettem és még most is szeretem, az életemnél is jobban és ha egyszer eljön az időm vele leszek. - Hunter ajkai félmosolyra húzódtak. Szerelmes, még mindig szereti az anyámat, talán egész életében fogja.

A tenyeremben levő gyűrűre simítottam a kezem. Fehér fény villant egy percre. Majd egy homokos tengerpartot pillantottam meg. Ezt nem hiszem el.

Kéken csillogott a víz, apró hullámok mosták a partot. Közeledő léptek zaját hallottam meg, vagyis olyan volt, mintha valaki futott volna, majd nevetést hallottam. Megfordultam, ekkor anyám rohant ki a fák közül. Kacagott.
- Sosem kapsz el! - nézett hátra nevetve. Fiatalabb volt, mint az előző látomásomban, mikor őt láttam. Haja ugyanolyan hosszú búzaszőke volt. Kék szemei csillogtak.
- Azt majd meglátjuk Angyalom. - felkaptam a fejem Hunter hangjára. Egy fekete lovon ült, jobban megnézve Fuocón, majd leszállt és a part menti fák egyikéhez kötötte a lovat. - Ha megvártál volna és nem csak úgy leugrottal volna mögülem, mint valami kislány, talán el sem kéne kapjalak. - mondta komoly hanggal, de arcán boldog mosoly táncolt. - Talán ha nem szaladsz el. Vagy legalább megvárod, amíg én is leszállok a lóról. - mosolygott anyára Hunter.
- Abban mi az élvezet? - kacagott anya a férfira. Aki félmosolyra húzta az ajkait, majd anya felé futott, aki játékosan sikkantott egyet, -reagálva a férfi hirtelen cselekedetére,- majd ő is futni kezdett a part felé.
Végig nevetett, majd mikor Hunter utolérté átkarolta hátulról, magához szorítva, könnyedén felemelte és megpörgette.
- Na! Azonnal tegyél le hallod! Szédülök! - nevetett anya.
- Óhajod parancs Angyalom. - Hunter letette anyát, aki megfordult, majd megcsókolta őt. Annyira... boldognak tűntek. Mindketten. Kézen fogva sétáltak a tengerhez. Alice a cipőit ledobva sétált a vízbe, rózsaszín ruháját megemelte, hogy védje a víztől, Hunter a fejét rázva nevetett.

Csak néztem őket. Anyám nevetett és Hunter szerelemmel átitatott tekintettel nézte őt. Mindennél jobban szerette és szereti most is.

Miután kijött a vízből anya csatlakozott a homokban ülő Hunterhez. A vizet nézték és a mögötte elterülő eget, ahol a nap készült lebukni a habok mögé, utat engedve a fényes, ezüst korongnak, a Holdnak.
A naplemente vöröses-sárgára festette az eget. Anya Hunter vállára tette a fejét, Hunter a haját simogatta, néha egy csókot is nyomott a feje tetejére.
Olyan békés volt, olyan nyugott ez a kép.
- Vissza kell mennünk. - Hunter hangja törte meg a szép pillanatot, pár perccel a nap lebukása után. - Nem akarom, hogy miattam kerülj bajba.
- Nem akarom, hogy ez a pillanat véget érjen. - nézett anyám Hunter szemibe. Végtelen szomorúság tükröződött bennük.
- Tudom, én sem akarom. De muszáj mennünk. Ha Liam rájön... - kezdte szomorúan Hunter, de anya a szájara tette a kezét.
- Ne mondj semmi... kérlek. - Alice közelebb húzta magához Hunter arcát, majd adott neki egy szomorú csókot. - Szeretlek. - anya arcán végig folyt egy könnycsepp. A szívem szakad meg.
- Én is szeretlek.

A látomás véget ért, de nem az udvaron álltam Hunterrel. Akkor mégis hol vagyok?

♡♡♡

Elhoztam a következő részt. Nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket.😘