Heather | ✓

[ h u s z o n e g y e d i k ]

Amint a buszra felszálltam,ami húsz perccel korábban indult,mint amivel járni szoktam,levágódva a hátsó ülések egyikére,bedugtam a fülest és maxra tekerve a hangerőt próbáltam jobb kedvre deríteni saját magam.Sajna a tizenöt perces út ehhez édeskevés volt,így ugyanolyan,ha nem rosszabb hangulatban léptem be az épületbe.

Habár reggel még nem akartam korábban elindulni,most örültem,hogy így tettem,legalább így el tudtam úgy menni a szekrényemhez,hogy nem kellett összefutnom Marcoval.
Ahogy kikapkodtam a biológia cuccaimat a szekrényből,gyorsan bevágtam a szekrény ajtaját,majd a táskát a fél vállamra véve,a könyveket pedig a mellkasomhoz szorítva elindultam a teremhez.

A közös padunknál a régi helyemre ültem,ahol azelőtt ültem,hogy Adrian és én egy párrá avanzsáltunk,így mindig Sierra és Marco között voltam.Egy ideje már visszatértünk erre,így,hogy Adriannek muszáj volt más mellé ülnie,pontosabban fogalmazva,a lehető legtávolabbra tőlem.A könyveimet lecsapva magam elé,valamennyire kényelmesen elhelyezkedtem a széken,majd a telefonomnak szenteltem a figyelmem.

Serena tíz perccel később meg is érkezett,hozzá szokatlan módon viszonylag korán,ezért meglepve pislogtam a lányra,ahogy a ma is kimondottan...sötét szerkójában felém lépdelt.A kérdő tekintetemet látva,megforgatta a szemét,hogy mégis miért állítom be csodának,hogy végre nem késve érkezett,azonban a szája sarkában ott ült a mosolya,amit úgy el akart rejteni,mire felnevettem.

-Szia.-köszönt nekem egy gyors puszival,amit felállva viszonoztam.-Na mesélj,te lány.-huppant le ő is a kényelmetlen székre mellém,majd ő kevésbé diszkrét módon felcsapta az acélbetétes bakancsát az asztalra.

-Akkora paraszt vagy te nő,vidd innen a patáid.-löktem le a lábait rosszalló tekintettel,mire ő bosszúsan felsóhajtva,de szót fogadott.-Nem tudom magam sem,mi van.-vontam meg a vállam az előző,kimondatlan kérdésére,miszerint meséljek a hétvégi balhéról.-Szombat óta nem beszéltünk.

-Fel se köszöntött?-kérdezte kikerekedett szemekkel,mire szomorúan megráztam a fejem.-Puhapöcs.

-Sierra!

-Mi van?-nézett rám értetlenül.-Ez az igazság.-röhögte ki a reakciómat.-Berezelt.

-Mégis mitől?-értetlenkedtem.

-Tippelj.-nézett rám amolyan "na ne már!" arckifejezéssel.-Amióta az eszemet tudom,mindig beléd volt esve.Én mindig shippeltelek kettőtöket,de te inkább a seggfejekre buktál az ilyen Marco félék helyett.Én meg úgy voltam vele,hogy ki vagyok én,hogy helyettetek oldjam meg a hülyeségeteket.

Tátott szájjal néztem a legjobb barátnőmre,aki a vállát vonogatva jelentette épp ki nekem,hogy már mióta tudta,mit érez Marco irántam,azonban a száját az istennek nem nyitotta volna ki.Éppen készültem lecseszni,hogy nem-e óhajtotta volna legalább megemlíteni a dolgot,mikor Marco besétált a terem ajtaján pár másik fiúval a nyomában,így azonnal elhallgattam.A fürtjei kócosan az égnek meredeztek,a szemei alatt ugyanolyan karikák húzódtak,mint az enyémek alatt,majd ahogy a tekintetük találkozott,tudtam,hogy ugyanazt a fájdalmat érzi,amit én éreztem.Az alsóajkamat beharapva kaptam el róla a tekintetem,hogy ne kezdjek el sírni,ugyanis jobban hiányzott,mint azt eddig gondoltam és legszívesebben a nyakába borultam volna,könyörögve,hogy soha többet ne vesszünk össze.Mindössze két napról beszélünk,de azt hittem belehalok a fájdalomba,ahogy újra megláttam őt.

Nem mertem hátranézni újból,hiszen nem hallottam a léptei közeledését,azonban nem akartam látni,hogy valahol máshol talált magának helyet.Legyőzve a késztetést,hogy megbizonyosodjak a felvetésemről,inkább Sierrára pillantottam,akinek a sajnálkozó tekintetéből rögtön rájöttem,hogy igenis igazam volt.A lábaimat magamhoz húzva,összekuporodtam a kis széken,az államat a térdeimen pihentetve és így néztem üres tekintettel a táblát.Próbáltam visszanyelni a könnyeimet,ahogy újra rám tört a szomorúsag,mert eszem ágában nem volt az osztályom előtt sírni,emellett pedig olyan fájdalmat okozott az űr,ami a szívemet nyomta,hogy alig kaptam levegőt.

Sierra csak sóhajtva hátradőlt,ragaszkodva az előző kijelentéséhez,miszerint nem fog belefolyni a mi dolgunkba,azonban rögtön észrevettem,hogy összerezzent,ahogy egy magas alak megállt az asztalunk mellett.Érzelemmentesen néztem fel a szőke fiúra.

-Sziasztok.-köszönt Adrian nyájas mosollyal,mire mi mindketten egy köszönésfélét morogtunk.

Több se kellett neki,így,hogy Marco már nem itt ült és ő ezt persze rögtön észrevette,nagy vigyorral az arcán használta ki a helyzetet,mit sem törődve azzal,hogy Sierra nem egyszer figyelmeztette,hogy üljön el innen.Én nem törődve a civakodásukkal,Marco irányába fordítottam a fejem,aki ahogy sejtettem,a műsort nézte a sleppjével együtt.Láttam,ahogy megfeszült,ahogy észrevette a mellettem ülő fiút,azonban ígyis csak egyetlen pillantásra méltatott és nem tett semmit,ezzel elég időt adva kettőnknek,hogy elvesszünk egymás szomorú tekintetében.Úgy vágytam arra,hogy az ölelésébe zárjon,mint azelőtt sosem,azonban valami visszatartott.Néztem a sötét íriszeit,amik a szomorúság ellenére is körbeölelő melegséget adtak egyetlen pillantással is,aztán megtört a varázs.

Elfordult és többet ránk sem nézett.

Ezekután pedig egész héten próbáltam beszélni vele.A folyosón,ha összefutottunk,az órán,főleg spanyolon,ahol nem volt esélye elülni mellőlem,mert senki nem cserélt vele helyet.Még náluk is megpróbáltam egyszer csütörtök délután,aminek ugyan Adriana nagyon örült,a fia azonban annál kevésbé.Otthagyva minket egy percen belül,még csak esélyt sem adott,hogy elmondjam,miatta jöttem,mert a kabátját felkapva rögtön elviharzott.

Én pedig abban a pillanatban,az édesanyja előtt újra sírva fakadtam,aki vígasztalóan húzott az ölébe azonnal,spanyolul motyogva nekem,hogy minden rendben lesz.Nekem akkor azonban már rég mindegy volt,Marco viselkedése teljesen lefárasztott,mind lelkileg,mind szellemileg,egyszerűen fogalmam sem volt,mit tehetnék még,hogy legalább pár percet adjon,hogy megmagyarázhassak mindent neki.Este hétig Adrianával beszélgettem,hogy mégis mi történt közöttünk pontosan és mit mondanék el neki,ha meghallgatna és igazából ha csak egy kicsit is,de megkönnyebbültem,hogy végre kiadhattam magamból azt a sok dolgot,amik lassan egy hete nyomták a szívemet.Ő végig csak csendben figyelt,miközben én mindent elhadartam Adriantől kezdve egészen a majdnem csókunkig,ahol ugyan leplezte,de halvány mosolyra görbültek az ajkai.Amikor a történet végére értem,Adriana szorosan az ölelésébe zárva megígérte,hogy minden rendben lesz,mert mi ilyenek vagyunk;élni sem tudunk egymás nélkül,amióta ismerjük egymást,így semmi esélyét nem látja annak,hogy az érzelmek,amiket Marco irántam táplálni kezdett valamikor,közénk állhatnának.

Kisírt szemekkel,de egy kicsit megkönnyebbülve hagytam el a Torres házat olyan hét óra körül,miután anya fél hétkor felhívott,hogy hol a fenében vagyok.Megígértem neki,hogy legkésőbb fél nyolcra otthon leszek,ami ígyis lett,tíz perccel később pedig már az asztalnál ülve,kihasználtam,hogy volt végre egy kis étvágyam,így lapátolni kezdtem anya sajtos makaróniját.Még nevetni is tudtam,a hosszú,szomorúsággal töltött napok után,mikor Amirát megláttam,aki a füléig sajtszószos volt,egyáltalán nem zavartatva magát.Aznap este még apa is hajlandó volt a telefonját félretenni egy kicsit,hogy velünk legyen és velünk együtt nevetett a vidám szőkeségen,aki úgy evett,mint egy kismalac.

Egy kis időre,mintha minden kezdett volna jobbá alakulni.Adriana segítségével sikerült összeszedni a gondolataimat és elhatároznom,hogy holnap mindenáron beszélek a fiúval,ha törik,ha szakad.És végre anyát is láttam mosolyogni,boldogan nézett végig rajtunk,ahogy jelentéktelen dolgokról diskuráltunk vacsora közben,mint egy igazi,boldog család.Úgy éreztem,muszáj kiélveznem ezt a kis időt,ami,mint egy buborék,befedte a szívemet,akárcsak egy védőburok,hogy legalább egy kis időre elfeledhessem azt a sok dolgot,ami egész héten nyomta a lelkemet.

Kár,hogy még ez sem volt elég arra,hogy megelőzze azt a vihart,ami közelgett.És habár aznap este éreztem az eső illatát,ahogy jelezte a ránk váró égiháborút,ami egyre közelebbről fenyegetett minket,mégis mosollyal az arcomon aludtam el,mert még fogalmam sem volt,mi fog másnap történi.És azt kívánom,bár be sem következett volna az a pénteki nap.