SZÜNTELENÜL - MDZS, Wangxian ff. |Befejezett|

17. rész - Záró akkordok

Felhőzug fölött gömbölyded bárányfelhők vonultak keresztül, a köztük betűző napfény vidám, tavaszi palástot terített a zöldellő növények leveleire. Wei Wuxian a korlátnak dőlve hallgatta a madarak csivitelését, lélekben viszont egészen másutt járt.

Lan Wangji kijött a szobából, és megállt mellette. A tavasz jöttét jelző zsongás tökéletesen elegyedett a kettejük közé beállt csend harmóniájával. Kivételesen Wei Wuxian sem érzett késztetést, hogy megtörje a hallgatást. Karjával a férfihoz ért, a ruhán keresztül is érezte a belőle áradó hőt. Oldalra lesett, Lan Wangji meredten őt figyelte, mint aki tanulmányozza a vonásait.

− Miért nézel így? Van valami a szememnél?

− Csak a szemed – mosolygott Lan Wangji.

Tekintetében játékosság csillant, pillantása súlya alatt forróság áradt szét Wei Wuxianben. Egy része nevetségesnek találta, hogy még mindig ilyen hatást vált ki belőle a másik. Hihetetlen, hogy képes zavarba hozni a puszta nézésével!

Lan Wangji, mintha csak gondolataiban olvasott volna, odahajolt, homlokát az övéhez érintette. A szantálfa könnyed illata beférkőzött az érzékeibe, Wei Wuxian hangosan felsóhajtott.

− Menjünk be, még mielőtt Lan Qiren kidob Felhőzugból! – intett a szobájuk felé.

− Épp a könyvtárba indultam – hangzott a válasz, mire Wei Wuxian felhorkant.

− Csak nem büntetést kaptál?

Lan Wangji egyik szemöldöke megemelkedett, mire Wei Wuxianből kitört a nevetés.

− Jól van, jól van! Menj csak, én majd szépen megvárlak, nem megyek sehova.

Fél füstölőnyi idő elteltével a Csöndszoba ajtajánál Lan Wangji alakja tűnt fel, kezében egy vékonyka, füzetnek is beillő könyvecskét szorongatott. Úgy rejtegette a köpenye szélével, mintha legalábbis a halhatatlanság titkát őriznék sorai. Wei Wuxian felpillantott a párnák közül, ahol mindezidáig a plafont bámulva pihent. Érdeklődve húzta magát ülő helyzetbe.

− Gyakorolnom kell egy dallamot – válaszolt fel nem tett kérdésére Lan Wangji, majd hanyagul az ágyra dobta a könyvet. – Hoztam neked olvasnivalót.

− Méghogy olvasnivaló! Minek nézel...

Csakhogy ajkára fagyott a szó, amikor megpillantotta a szóban forgó irományt. Érezte, hogy elpirul, amint tekintete végigfut a borítót fedő obszcén képsorokon.

− Valójában nem a könyvtárból való – szólalt meg Lan Wangji.

− Mit nem mondasz...− Wei Wuxian tágra nyílt szemmel lapozgatta a buja történetekkel teli könyvet. Hol is látott hasonlót? És mi is lett annak a sorsa? Ja igen, épp Lan Zhan szabdalta miszlikbe azt a sokat érő darabot, amit...

− Nie klánvezér küldte neked ajándékba – mondta Lan Wangji. Wei Wuxian elképedt ábrázatát látva elmosolyodott.

Wei Wuxian belevetette magát az unalmasnak semmiképpen sem mondható kötet tanulmányozásába, közben pedig hallgatta, ahogy Lan Wangji elkomolyodott tekintettel helyezkedik el héthúrú hangszere mögé, és egy titokzatos, új dallam gyakorlásába kezd.

Nem telt el sok idő, és Wei Wuxian nem bírta magában tartani a mondandóját, ami az izgalmas illusztrációk láttán fogant meg a fejében.

Köhintett egyet, hogy magára vonja a férfi figyelmét.

− Lan Zhan, kérdezhetek valamit?

− Mhm.

− Milyen érzés? – Kilesett a párnák közül, és kacéran oldalra billentette a fejét.