SZÜNTELENÜL - MDZS, Wangxian ff. |Befejezett|

12. rész (18+)

Még mielőtt gondolatban elmerülhetett volna a bosszú hívogatóan sötét posványában, Lan Wangji tisztán csengő hangja hűvös hullámként sodorta vissza a szoba falai közé.

− Akarod, hogy elmenjek?

Wei Wuxian az ajkába harapott. Indulattal és méreggel telített elméjébe lelke szüksége hozott fényt. Semmire nem vágyott kevésbé, mint egyedül maradni feketévé gyúlt, kavargó gondolataival. Tekintetével sóvárogva kapaszkodott a másik éteri szépségű vonásaiba, állának vonalába, nyaka ívébe. És az emlékekbe, amikor a férfi erős karja őt ölelte.

A lelkét feldúló bosszúvágy azonban továbbhömpölygött az ereiben. A másikat nézte, de nem bírt megszólalni, csak egy bizonytalan fejrázásra futotta.

− Pihenj le, Wei Ying – szólalt meg ismét Lan Wangji, majd félre rakta a Bichent, és az ágyhoz sétált. Leült rá, azután lehunyt szemmel békésen meditálni kezdett.

A szoba szürkés árnyalatai cseppet sem segítették Wei Wuxiant, hogy lehangoló gondolatait elűzze. Képtelen lett volna Lan Wangjihoz hasonlóan tiszta tudattal lenyugtatni az elméjét, még az is bosszantotta, hogy a szobának gyér világítást adó gyertyák lángjai ide-oda táncoltak, mintha összesúgnának és kinevetnék tehetetlensége miatt.

Lám, egykor ő volt Yiling pátriárkája, aki kifordította a földet és uralma alá hajtotta még a halált is... most pedig arra sem képes, hogy megfelelően kegyetlen bosszút eszeljen ki az ellen a szörnyeteg ellen, aki ártani mert az övéinek!

Tekintete idegesen járta körül a helyiséget, majd visszatért az ágyon egyenes háttal ülő, jádeszobor szépségű férfi alakjához.

Hogy lehet ennyire nyugodt? Wei Wuxian várt egy darabig, aztán türelmetlenül és hangosan kifújta a levegőt. Lan Wangji felpillantott a hangra. Amikor pillantásuk találkozott, a szoba levegőjében láthatatlan szikrák feszültek egymásnak. A jádeszín szempár őt fürkészte, nem lehetett érzelmet kiolvasni belőle. Wei Wuxian félrenézett, és megköszörülte a torkát.

− Mégis inkább menned kéne – mondta.

Lan Wangji arca meg se rezzent.

− Már nem akarok.

Wei Wuxian feldühödött. Kivételesen semmi kedve nem volt csevegni, fogalma sem volt, mi mást mondhatna. Émelyegni kezdett saját szavaitól, de már nem szívhatta vissza őket. Csattogó léptekkel az ajtóhoz ment, ám mielőtt kinyithatta volna, Lan Wangji ott termett, és elkapta a csuklóját.

− Ez fáj!

Megpróbálta kiszabadítani magát, de a másik vasmarokkal tartotta. Alig néhány centi választotta el őket egymástól, Wei Wuxian nem bírta levenni szemét a férfi kipirult arcáról és vékony vonallá préselt ajkairól. A világosszínű szempárba nézett, olyan csúnyán, ahogyan csak tőle telt, ám a másik állta a tekintetét, és a szorítása sem enyhült.

Végül néhány szívdobbanásnyi időt követően Lan Wangji remegve kifújta az addig bent tartott levegőt.

− Nekem is fáj – felelt halkan, mire Wei Wuxian kérdő tekintettel rámeredt. A férfi már nem szorította, ujjai kérlelőn fonódtak a csuklójára. Gyengéden magához vonta a kezét, és Wei Wuxian tenyerét saját mellkasára helyezte. – Itt. Nem csak te viseled szíveden A-Yuan sorsát.

Wei Wuxian elszégyellte magát. Mintha egy csapásra kitisztult volna a feje. Hogy lehetett ennyire önző? Pontosan értette, mire gondol Lan Wangji.

Sizhui megsérült, ő meg csak magára gondolt, a saját fájdalmára, bosszújára, félelmeire. Mintha elfelejtette volna, kinek köszönheti, hogy a fiú annak idején életben maradt. Pedig soha, egy percre nem szűnt meg létezni a hála, amit emiatt Lan Wangji felé táplált. Valahányszor a csillogó, sötét szempárba nézett A-Yuan egyre felnőttesebb arcán, eszébe jutott az a sok év, amit nélküle töltött el, a lehető legjobb helyen, a leggondoskodóbb személy felügyeletével és szeretetével körülbástyázva.