✔️Érzelmi Tanácsadás - Akutagawa x Reader✔️

Egy nem szokványos szombat.

A városban bóklásztál, próbáltad elterelni a gondolataidat. Nem sok sikerrel. Minél messzebb voltál a lakástól, annál jobban égették a csókok emlékei a szádat. Érezted magadon ahol hozzád ért, magához ölelt, siklottak az ujjai a bőrödön. Hallottad, ahogy suttogott hozzád. Ha lehunytad a szemed láttad magad előtt, ahogy feletted magasodik, majd újra magáévá teszi ajkaidat. Vissza akartál rohanni a karjai közé, de minél jobban küzdöttél az ellen hogy visszamenj hozzá annál jobban fájt a mellkasod. Tudtad, hogy még nem mehetsz vissza hiába akartál. Azt remélted, ha Akutagawa elég sokáig egyedül marad, elhagyja majd a lakásodat. És nem kell végig csinálnod a búcsúzást, ami amúgy sem sikerült volna.

Értelmetlenül sétáltál a bevásárló negyedben. Nem is tudtad mikor kerültél oda. Bementél boltokba végigsétáltál a polcok között mintha keresnél valamit. Levettél dolgokat, de nem is nézted meg mik azok visszarakta. Majd távoztál a butikból. Olyan voltál, mint egy zombi. Nem is csoda, mert csak Ryunosuke-n járt az eszed. Hallottad a hangját a füledben, ahogy kérlelt az este.

- „Azt hittem teljesen eltűntél! [Név]! Soha többé ne csinálj ilyet! Ne menj el mellőlem! Nem akarom! Nem akarom! Maradj mellettem [Név]!"

Szinte könyörgött, hogy ne hagyd magára. Egész éjjel szorított, hogy egy kicsit se távolodhass el tőle. Fájt, hogy mégis megtetted. Bár akkor nem tettél ígéretet neki mégis úgy érezted mintha megszegted volna a szavad. Már féltél is visszamenni. Hiszen ha annyira kiakadt este, vajon ha megint találkoztok, mit fog mondani? Mennyire lesz dühös rád? Nem tudtad, de jelenleg rettegtél attól, hogy a szeme elé kerülj.

Nem akartad, hogy haragudjon rád. De biztosra vetted, hogy dühös lett, amiért elmenekültél. Lehet, keres, jelenleg is. De lehet csak elment. És ki tudja, mikor találkoztok legközelebb, ha egyszer még lesz rá alkalmatok. Ez fajt a legjobban, hogy nem tudhattad lesz e még olyan, hogy keresztezitek egymás utjait. Csak remélhetted, hogy igen. És hogy akkor nem fog elutasítani téged. Hanem ugyan úgy átölel, mint este. És olyan forrón csókol majd, mint a konyha kövön feküdve.

Eleinte hibáztattad a felettesét, amiért közbeszólt és nem jutottatok messzebb a csókokban és simogatásokban. De végül nem csináltál végleges bűnbakot, hiszen nem tudhatta. Valamint igazából a te hibád hogy a telefonbeszélgetés végét nem vártad meg, hanem elmenekültél. Ki tudja, lehet, ha ottmaradsz, újra föléd kerekedik. Hiszen azt mondta, ha végez megint a tiéd lesz. A tiéd és egyedül a tiéd. Ezt akartad. Most hogy közel kerültél hozzá ki akartad sajátítani magadnak.

Már fájtak a lábaid a sok sétától, hiszen már vagy két órája megállás nélkül lézengtél fel alá Yokohamában. Egy parkban álltál csak meg. Leültél egy padra és sírtál. Tudtad, hogy felesleges. De igazából már saját magadra haragudtál, ezért itattad az egereket. Ezért nem is vetted észre a közeledő barátnéd lépéseit. Csak felriadtál egy apró sikoltás kíséretében, mikor megérintette a válladat.

- Te jó ég [Név]! Ne hozd így rám a frászt! – ijedt meg ő jobban a reakciódtól.

- T-te mit keresel itt? – emelted rá pirosra sírt szemeidet, míg letörölted az utolsó adag könnyeket arcodról.

- [Név]? Miért sírsz? Mi történt? Jól vagy? Mesélj!

Ült le melléd a padra és ölelt át. Erre volt most szükséged. Te is átkaroltad őt. És megállíthatatlanul zokogni kezdtél. Kellett egy váll, amin ki tudtad sírni magad. Ő pedig tudta mire vágysz ilyenkor. Régóta voltatok legjobb barátnők. Sok bajon vergődtetek át együtt. Most ő segíthetett neked a legtöbbet. Mikor már képes voltál szipogás nélkül kimondani a nevét csak akkor kérdezett megint.