Hermione az, aki rátalál a mosdóban zokogó Draco-ra; azonban a fiú elmenekül előle. Így Hermione követi őt a Szükség Szobájába, ahol az idő semmit sem jelent ― ha pedig meg akarják találni a kiutat, akkor együtt kell szembenézniük a legnagyobb fél...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
３. ＦＥＪＥＺＥＴ
╔════════════╗
𝐃 𝐑 𝐀 𝐂 𝐎
╚════════════╝
Hallottam, hogy követ engem. Remek. A kezeim még mindig sajogtak, pedig a kígyóharapásoknak már nyoma sem volt, mintha csak láthatatlanná váltak volna. A szememet forgattam, miközben áthaladtam a fák között, a lábam alatt pedig tűlevelek zörögtek. Hagynom kellett volna, hogy a szervezete megteljen a méreggel és meghaljon. Kivéve, hogy valószínűleg igazából nem tudott volna meghalni, szóval helyette csak sikoltozott volna, amíg én próbáltam volna koncentrálni és megtalálni a kiutat. Szóval igen, jobban jártam, hogy kihúztam a bajból. Így csendesebb volt. Ezt mondogattam magamnak. Megdörzsöltem a kezeimet és grimaszoltam egyet, mivel még mindig eléggé fájtak.
– Felismered ezt az ajtót? – hallatszott mögülem a lány hangja.
– Folyamatosan kérdéseket teszel fel? – sóhajtottam fel.
– Másképp hogyan tudnék meg bármit is?
– Nem tudom... talán ha egyszer az életben csak csendben figyelnél – vágtam vissza.
– Próbálok figyelni – felelte – ... a válaszodra.
– Nem, nem ismerem fel az ajtót.
– Szerintem én igen – mondta.
Megtorpantam, majd felé fordultam. Hermione elhaladt mellettem, a tekintetét le sem véve az ajtóról.
– Te igen?
Nem válaszolt. Amint közelebb ért az ajtóhoz, lelassította a lépteit, majd előrenyúlt és a kezét az ajtókilincsre helyezte.
– Honnan ismered fel? – kérdeztem. Meg sem szólalt, csak állt egyhelyben.
– Ó, most már értem. Úgy látom, amint én teszem fel a kérdéseket, hirtelen abbahagyod a locsogást.
Elfordította a gömb alakú kilincset. Ragyogó, reggeli fény áramlott ki a résen keresztül. Hátráltam, és felemeltem a kezemet, hogy eltakarhassam vele a szemeimet. Hermione lassabban kezdte venni a levegőt.
– Ez... – suttogta, miközben kinyitotta az ajtót és belépett rajta.
Egy hálószoba.
– Granger? – vontam össze a szemöldökömet, majd követtem.
Hirtelen friss virágillat csapta meg az orromat, mire pislognom kellett. Hermione egy paplannal letakart ágy előtt ácsorgott. A szobának fehér falai voltak, valamint egy magas üvegablaka, lila mintás függönnyel, melynek jobbján egy szék foglalt helyet. Velünk szemben egy hatalmas falitábla lógott, amely borítva volt képekkel, kivágott újságcikkekkel és virágos jegyzetekkel. Emellett, az ablak melletti falon bekeretezett képek lógtak árvácskákról és más virágokról. A fal mentén könyvespolcok álltak, telepakolva könyvekkel – de csak ízlésesen. Egy távolabbi sarokban, egy másik könyvkupac tetején egy apró plüssállat ücsörgött. A szoba tele volt mindenféle lányos lim-lommal: lámpákkal, dobozokkal és egyéb dísztárgyakkal. A képekre meredtem és megborzongtam – nem mozogtak.
