A Rózsa Hatalma

20. fejezet.~Szovjet egyenruha foszlányai

- Megszegted a kijárási tilalmat!

- Én csak... Dehát...a sziréna...- próbált mentegetőzni, a hirtelen félelemtől azonban semmi sem jutott eszébe.

- Velem jössz!

Azzal kiment, a lány követte pedig követte, érezve a sajnálkozó tekinteteket a hátán. Egy laza mozdulattal, lába segítségével bezárta az ajtót, ami a helyén maradt. Elindult egy irányba, a lány pedig továbbra is a nyomában botorkált.

Nem tudta merre vezetik, annyira homályos volt minden a szeme előtt. Nem is tudta, hogy mit látott, annyira elsötétült előtte az út, megsemmisültek a képek és elhalkultak a hangok. A villanyok le voltak kapcsolva, nemsokára már csak egy hosszú folyosón keresztül vezetett útjuk. Az őr végül megállt egy szoba előtt, látni lehetett, hogy kiszűrődik az ajtónál a fény. Az őr konkrétan berepítette oda, mire a lány a padlóra esett, az ajtó pedig hatalmas csapódással becsukódott mögötte. Hallotta, hogy valaki monoton dobol a lábával a padlón, és remegve felnézett, de csak a csillogóra suvickolt fekete csizma hegyét látta.

Az arca sápadt lett, feltámpászkodott négykézlábra, majd az ajtóig hátrált ijedten; kezével a kilincset kereste, és amikor megtalálta, katona máris felállt és felé vezette hatalmas lépteit. Megfogta a lány kezét, majd erősen szorítani kezdte, úgy, hogy a lány is képtelen volt a kilincset szorítani. Edith felvisított a fájdalomtól.

- Állj fel! - parancsolt rá.

Észrevette, hogy csak egy baldachinos ágy, egy asztal, rajta egy éjjeli lámpa és egy szék volt megtalálható a négy fal között, ezek uralták a szobát. Edith nagy nehezen felfogta, hogy valami borzalmas vár rá, de képtelen volt elfogadni a tényt, hogy így kell leélnie az élete hátralévő részét, mint egy utolsó rabszolga. A főtiszt szó szerint elkezdte feltépni a lány szovjet zubbonyát, három fő részre tépte, amelyeket mind a földre hajított, messze a lánytól. A lány domború keblei máris eleget tettek a férfinak, hiszen sokáig elidőzött rajtuk, bemocskolta őket hatalmas tenyereivel.
Felemelte karjait, a lány ezt úgy értette, a férfi azt várja, vetkőztesse le. Edith egy lépéssel közelebb lépett, kartávolságra, és gombolni kezdte a férfi zubbonyát. A főtiszt, látva, hogy a lány mennyit szerencsétlenkedik és hogy remeg, eltólta kezeit és ő maga húza le magáról a hófehér inget, amit aztán az ágyra dobott egy mozdulattal.

- Gyorsabban! - mordult rá, mire a lány nekilátott, hogy kicsatolja az övét, a katonának most eleget téve. Letérdelt, leeresztette a férfi nadrágját, de a csizmán sehogy sem tudta áterőltetni, és nem is igyekezett. A katona a lányt a karjától ragadta meg és az ágynak lökte, mire az Edith az ágyra esett; gyorsan szedte a levegőt, szemei könnyekben úsztak, orrlyukai kitágultak, nehezen szedte a levegőt. A fötiszt, lábát terpesztve a lány fölé térdelt, és feltűnően szép, ám gyilkos kék szempárjával a lány szintén kék szempárjába meredt; alkoholos lehelete csiklandozta a lány nyakát, miközben ujjai máris felfedezték az erőtlen test minden egyes szegletét.

- Ne félj, angyalkám. Nem fog ez annyira fájni. Ha jól viselkedsz, talán megengedem, hogy itt a nevemen szólíts - suttogta egy félmosoly keretében, Edith pedig becsukta a szemeit, tudva, hogy át kell engednie magát az elkerülhetetlennek.

Egy óra múlva Edith érzékelte, hogy a főtiszt nehezen és hörögve kiszáll az ágyból, majd mintha semmi sem történt volna, elkezd öltözködni, ám azonnal felrángatta a lányt is, majd a földre lökte és lenézően tekintett le rá. A lány az egyenruhája egyik darabjához kapott, majd eltakarta magát vele, mindhiába; a férfi már látta meztelenül többször is.
Észre sem vette, hogy az egyetlen tuladjona, a családi kép ott maradt a széttépett szovjet ruha zsebében. A főtiszt megragadta őt erősen a karjánál fogva, minden egyes érintése szúrt és égetett, és egészen az ajtóig rángatta maga után, majd kidobta a szobából a lányt, akár egy gyerek a régi játékát, amellyel már nem hajlandó többet játszani.