A Rózsa Hatalma

11. fejezet.~ Por és hamu

Ahogy a Kanadába ért a Kanada kommandó összes munkása, Edith neki is kezdett az első barna bőröndöt kiüríteni: elsőnek kivette a fekete-fehér, már teljesen összegyűrődött képeket, mind a tizenhatot, és a képeknek elkülönített dobozokba dobta be őket, amiket aztán nem sokkal később el is égettek a kemencékben. Soha nem nézett a személyekre a képeken, mert akkor mindig elfogta a honvágy, a családhiány, de leginkább a sajnálat, hogy megannyi család jutott olyan sorsra, mint ők, sőt rosszabbra is, hiszen a legtöbbjüket alig fél órával Auschwitzba való érkezésük után máris hidegvérrel legyilkolták a katonák. Edith szíge rendkívül fájt, hogy a játékbabáknak, fából készült kisautóknak és vonatoknak egykori kis tulajdonosaikból már csak hamu szállt fel a magasba.

- Te! Gyere ide! - szólalt meg hirtelen az egyik kápó.

A szíve vadul kalapálni kezdett mellkasában, ahogy a kápó megszólalt, ám azután, hogy futó lépteket hallott a háta mögött, Edith megpróbálta valahogy lenyutatni magát, hogy nem őt akarta a kápó, nincs mitől félnie.

- Ezeket itt mind égesd el abban a kemencében! - mutatott a képrészleg melletti kis kemencére, amiben vadul égett a tűz.

- Eleinte nagyon kedves volt velünk - szólalt meg az egyik nő mellette, mesélve a főkápóról, amikor sem az egyetlen katona az ajtóban, sem a kápók nem figyeltek rájuk. - De amióta Oberkapo lett, fennhordja az orrát és nem számíthatunk többet rá. Az Oberkapokban soha nem lehet megbízni.

Edith önszántából leejtett egy kabátot, de úgy tett, mintha magától esett volna le, majd amikor állt volna fel, egy ezüstgyűrűt dugott a nyelve alá. Pár nő emiatt szúrós tekintettel ajándékozta meg, arra gondolván, ha Edith lebukik, őket is lemészárolják vele együtt, ám a lány ügyes volt és okos, minden simán ment. Kint hangos zúgást hallott, s pár perc múlva az auschwitzi peronról összeszedett bőröndök halmait hordták be a Bahnhofkommandósok a Kanada kommandósoknak, hogy azok alaposan szétválogassák azoknak tartalmát, majd az ékszereket és ehhez hasonló értékes dolgokat mind visszaküldjenek a Reichba. Millió és millió bőrönd volt, Edith pedig azt hitte, soha nem fognak végezni, ám abba bele se mert gondolni, a nap folyamán még hány teherautónyi bőrönd fog megérkezni a Kanadába.

Egy újabb bőrönd került a lány kezei közé, melynek puha bőrtapintása volt, s a durva tapintások ellenére is még mindig tökéletes állapotban volt, Edith pedig elkalandozva simított rajta végig vékonyka ujjaival. Megfordítván a bőröndöt, hogy ki tudja nyitni, Edith egy monogramra lett figyelmes, melyet a bőrönd illetője rögtön az érkezésük után fehér krétával karcolt fel rá, mielőtt a nácikra hagyta volna minden tulajdonát. Az E.B. felirat rögtön megragadta a lány tekintetét, s egyből a mamára gondolt, Eleonora Bleuerre, akire a család minden egyes tagja büszkén nézett fel. A szőke nő szívmelengető mosolya most is ott volt lelki szemei előtt és bíztatni próbálta, hogy bátran, felemelt fővel küzdjön tovább a túlélés érdekében, még akkor is, ha közel áll ahhoz, hogy feladja. Szíve újra vadul dobogott, szinte kiszakadt a helyéről, s ahogy Ivana meglátta, hogy Edith megállt a munkával és az őr is rajta tartotta már a szemét, az asztal alatt óvatosan megbökte az oldalát, ezzel azonnal kiábrándította a lányt. Amikor aztán az őr két perc múlva végre elfordította tekintetét és másokat bámult szigorú tekintetével, Edith a bőröndöt kinyitva kezdte el óvatos mozdulatokkal a tartalmát szétválogatni. Mindegyre bámulta a mama szebbnél szebb puha selyemruháit, ékszereit és könyveit, melyeket az útra pakolt be. Edith figyelmét felkeltette egy kép, mely a ruhák alatt bújt meg, rajta négy emberrel, akiket a lány jóformán már meg sem ismert. Pierre Bleuer egy játékos mosollyal próbálta a képet vidámabbá varázsolni, míg Eleonora és David Bleuer kézenfogva mosolyogtak boldog házaspárként, ám ott volt mellettük egy ismeretlen tizenhat éves, fekete hajú lány is mosolyogva, egy fehér alapon vörös rózsás, térdig érő ruhában, mit sem sejtve arról, hogy mi lesz a jövője, vagy éppen ki lesz a jövője.

- Hát nem tudod, hogy nemsokára halálra ítélnek? Hogy csíkos ruhában leszel életed végéig? Hogy az egész világ megutál majd? - suttogta, mialatt egy könnycsepp legördült az arcán. Felnézve a többiekre csak néhány fogoly vette a fáradtságot, hogy ránézzen, a többiek mind el voltak foglalva a munkával, még az őr is, aki szótalnul járkált hátul a foglyok között és mindenkinek a munkáját alaposan ellenőrízte, akinél viszont hibát talált, azt alaposan megverte. Edith vállalta a kockázatot és bátran zsebébe süllyesztette a képet, majd gondolkodás nélkül válogatott tovább, mintha semmi sem történt volna. Pierre két fehér ingjét alaposan és tökéletesen összefogta, ahogy a mama tanította neki, a mama puha szoknyáit és ruháit szépen elrendezte, a papa elegáns nadrágjait pedig rájuk tette összehajtogatva. Még mindig érezte a mama kellemes illatát, mely melegséggel és egyben elviselhetetlen fájdalommal töltötte el, amikor puha ruháit az orrához közelítette.

- A családod? - kérdezte a mellette levő asszony, aki épp egy gyűrött pulóvert igyekezett a lehető legszebben összefogni. Barátságos barna szemeiben Edith hamar megnyugvásra lelt, ám még mindig a sokk kellemetlen hatása alatt állt, annyira nem volt képes feldolgozni Pierre halálát és a mama hiányát; látta meghalni drága és egyetlen öccsét, ám az agya nem volt képes feldolgozni ezt az eseményt, nem volt képes megemészteni a traumát, emiatt egyből a legrosszabbra gondolt a mamával kapcsolatban.

- A papán kívül mind....mind meg...meghaltak...azt hiszem...vagyis nem tudom...nem tudom, hogy a mama hol van... - jött a válasz két szipogás között.

- Ők a szerencsések - rakta el a pulóvert, majd egy barna nadrágért nyúlt. - Hamar túlestek rajta.

- És a vérük mind az én kezemen szárad. Legalábbis az öcsémé...nem tudtam megmenteni...

A vele szemben levő nő az asztal túloldalán cinikusan mosolyogva felnézett, és zöld tekintetét mindvégig rajta tartotta, miközben aranygyűrűket és ezüstnyakláncokat szedegetett ki az egyik bőröndből. - Azt hiszed, csak te vesztetted el a családodat? Itt mindenki nemsokára meghal, már csak idő kérdése, és nem lesz más belőlünk csak por és hamu.

- Jól vigyázz a szádra, te mocsok disznó! - suttogott át idegesen a mellette levő a velük szemben állónak. - Könnyen meglehet, hogy te leszel közülünk ma az első kupac hamu.

- Arra bizony várhatsz!

- Na majd meglátod - felelte a nő, ám amikor a bőröndből kihalászott egy gyönyörű karkötőt, megakadt rajta a tekintete, és nem akarta az ékszeresdobozokba tenni, inkább vállalta a kockázatot, mint Edith, és épp a zsebébe dugta volna be az ékszert, amikor a kápó hirtelen elkapta, és korbácsának végével tartotta fent annak kezét.

- Ne tedd kockára az életemet, épp ígyis elég veszélyes az, hogy nem árullak be most azonnal!

- Nem is tudom, hogyan rebegjek neked hálát, kápó - dobta a többi ékszer közé a karkötőt, közben gúnyosan pillantott a kápó szemeibe.

- Fogd már be azt a lepcses szádat, Esther! - sziszegte a mellette levő Esthernek, ám Esther túl messzire ment el, így a kápó fogta az ékszert és a nőt is, majd a barakk kijáratánál őrködő katonához húzta őt.

- Ezt nem teheted velem, kápó, engedj el!

- Jelenti a tízes kápó, hogy ez a fogoly lopni próbált egy ékszert! - jelentett a kápó, mire az őr kérdés nélkül húzta elő a Lugert, majd a nő feje felé irányította - aki időközben sírni kezdett, amikor észbe kapott, hogy már a halál pengéjén táncol -, majd érzések nélkül húzta meg a ravaszt. Esther erőtlenül terült el a koszos padlón, szemei lassan csukódtak le, és egyre nagyobb vértócsa keletkezett alatta, mialatt két kápó igyekezett felé, hogy elvonszolják a testét a krematóriumok egyikébe vagy a hullaégető gödrökhöz.

- "Csak por és hamu..." - suttogta Edith, nekitámaszkodva a kopott asztalra, mialatt a sírását próbálta visszatartani. A mellette levő nő is a könnyeivel küzködött, de semmi jelét nem mutatta annak, hogy sajnálta Esthert, sőt inkább a saját életét féltette, egyedül önmagával törődött, s egyedül őt ölték meg aznap este, amiért szökni próbált a nyugati kerítésnél.