A Rózsa Hatalma

5. fejezet. ~ Megtévesztés

- Figyelem, zsidók! - ordított az egyik katona. - Ameddig itt vagytok, nagylelkűen megengedjük, hogy egyetek! Kettesével jösztök majd ki a vagonokból kenyérszeletekért! Értve vagyok?! És fegyelem!

Két katona egy kis összecsukható asztalt és egy szintén összecsukható széket hozott elő a saját vagonukból, majd az egyikük rögtön helyet is foglalt rajta és vezette az egészet, a többiek hátratett kezekkel figyeltek.
Edithnek várnia kellett egy órát, ameddig végre a harmadik vagon került sorra; látta a rácsos ablakon keresztül, hogy egyre fogy a kenyér igazságtalanul osztják szét, alig van már, talán már nekik sem jut majd, azonban nemsokára kattant a zár. Kinyitották az ajtót épp annyira, hogy egy kopasz férfi kiférjen rajta, majd még egy nő: lesegítették őket és a hadnagy elé vezették, majd fintorogva elfeleztek nekik egy fél szeletet. A nő a sajátját viszont megint elfelezte, megfékezve magát a vágytól, hogy az egészet megegye egyszerre, az egyik részét a szoknyája zsebébe süllyesztette, a másikat pedig gyorsan elfogyasztotta. A kopasz férfi azonban viszonozta a fintorgást, mérgesen nézett rá a katonákra, amiért nem egy szelet kenyeret kapott, hanem csak egy negyedet: - Ez csak egy negyed szelet kenyér! Nekünk meg egy szeletet ígértek!

Az egyik katona bosszútól fűtve lazán odasétált, és egy szúrós tekintet keretében kiszedte a kopasz kezeiből a kenyeret, az pedig ordibálva kapkodott utána, mintha a kenyér jelentené számára az életet - abban a pillanatban viszont valóban a kenyér jelentette az életet.

Megint ketten mentek ki, és próbálták nem elkövetni azt a hibát, amit a kopasz elkövetett nagyon buta módon, akit azóta visszakergettek a harmadik vagonba. Így tovább fogytak az emberek kettesével, s kenyérrel a kezükben tértek vissza, egészen addig, ameddig már csak Edith, Ruth és egy öregasszony maradtak. Edith megfogta Ruth kezét, sóhajva és szipogva felálltak, remegő lábakkal indultak el, majd a résnyire nyitott ajtón gyorsan kimásztak a szabadba. A marhavagonban csak az emberek elégedett csámcsogását lehetett hallani, még a kopasz is evett, mivel az egyik asszonynak megesett rajta a szíve, és az ő fél szelet kenyeréből felet nagylelkűen neki ajándékozott.

A katona elég rusnya volt, aki lesegítette őket a szerelvényről: egy ötvenévesforma lehetett bizonyára, arcát javában borosta lepte be, fülei pedig feltűnően nagyok voltak, és ezen Ruth titokban jót derült. Edith szorosan markolta a kezét és próbálta a háta mögé rejteni bizonytalanságában; lábait hasznavehetetlennek érezte abban a pillanatban, hiszen teljesen földbe gyökereztek, ahogy a hadnagyra tekintett és képtelen volt egy ideig megtenni egyetlen lépést. A hadnagy ahogy meglátta koszos arcát és remegő testét, komolysága azonnal enyhült, de alig láthatóan, viszont a lány érezte, hogy ez megtörtént. Edith elnézett a hadnagy mellett álló katona fegyverére: egy Karabiner 98 Kurz-a volt, amelyet nagyon sokszor látott már Drezdában is az utcán sétáló katonák kezében, mégis lenyűgözte, ahogy minden fegyver, amiért ők felelősek a golyó általi halálért, nem pedig az ember. A mély gondolataiból viszont egy ismerős hang zökkentette ki idegesen beszélve: - Egy-egy karéj mindkettőnek.

Edith a saját adagjának a felét Ruth kezébe nyomta, ám amikor azt a hadnagy meglátta, szeme rögtön szikrát szórt, a lány ezt kihasználva rögtön megfordult és a kislánnyal az oldalán indult vissza a vagonhoz. Az utolsó személy, az öregasszony is megkapta az adagját, ő is csámcsogva tért vissza, az ajtó pedig egy hatalmas csapódással végleg bezárult mögötte. Egy nagy zár kattanás és megint csak az emberek szuszogását és csámcsogását lehetett hallani azon a pár méteren, amely a vagon kerületét határozta meg.

- Rohadt, szemét...undormányok! Okos kis...bestiák! - dobta neki a falnak a kenyeret egy férfi, idegesen bámulva a deszkákra.

- Erich, hát beléd meg mi ütött? - kérdezte a mellette ülő asszonyság, a férfi meg cinikusan nevetve felé fordította tekintetét.

- Hanna, te nem látod? Megetetnek minket kenyérrel!

- Ugyan már, ne bohóckodj, nincs abban semmi rossz!

- Már hogy ne lenne, Hanna, kedves? - rázta meg idegesen a nő vállát. - Elérik, hogy megöljük majd egymást az utolsó korty vízért is! Mi kell a kenyér után, mivel hamar kiszárad a torkod? Víz! És nekünk nincs elegendő vizünk!

Ruth ezzel egyidőben a lányhoz hajolt és megtörte kettejük közt a csendet: - Miért adtad nekem? - pillantott rá kíváncsian. Mogyoróbarna szemeivel úgy pislogott rá, mint az újszülött őzike az édesanyjára, mire a lány mosolyogva kisepert az arcából egy hajtincset, de nem tudta, hogy mit mondjon neki. Mert bosszantani akarja a hadnagyot? Mert kedveli a hadnagyot? Vagy azért, hogy Ruth erős legyen? Az utóbbira esett választása, hiszen ez a leghihetőbb, viszont tudta jól, hogy az előbbi kettő sem hazugság.

- Azért, hogy megerősödj, mert ha erről a vonatról leszállunk, akkor dolgozni fogunk. Sokat fogunk dolgozni. De ne aggódj! Én melletted leszek - szólt, s szorosan magához húzta a kislányt. - A kenyeredet viszont tedd el, ne edd meg mindet egyszerre, mert akkor hamarabb megszomjazol.

Az az öregasszony - aki az utolsó volt ételosztáskor - hátrafordult a lányhoz, ráncos kezeibe vette a lány sebes kezeit és mélyen a szemeibe nézett; Ruth addig helyet keresett a többi kenyérnek a kis bőröndjében.

-Téged bizony az Úr küldött! - mosolygott, igaz, csak egy erőltetett mosolyt sikerült rákérnyszerítenie ráncos arcára.

- Ezt nem igazán értem... - nézett vissza rá.

- Az a kislány elvesztette az összes családtagját, olyan kedves, hogy te mellette vagy! Imába foglalom a neved!