"I'm walking on top of a deep darkness
Look at what is real, that's hidden over there"
NCT U – The 7th Sense
Ebben a rideg, színeiben teljesen megfakult világban számomra az egyetlen menekvés az alvás. Ha egész nap a iskolában vagy, utána pedig haza mész, ahol szintúgy az iskolával foglalkozol, hiszen leckét írsz és tanulsz, az egyetlen kikapcsolódás az alvás. Legalábbis a jó tanulók felé elvárás a sok tanulás. És ha nem teljesíted, akkor egy olyan valaki fogja a fejedhez vágni ezt, aki sose foglalkozott veled igazán és hirtelen a te 'hibád' jobban fogja érdekelni őt, mint a saját életében lévő konfliktusok. Számomra ilyen szeméy az anyám. Éjjel-nappal apámmal veszekszik, ha pedig nem, akkor velem áll le vitázni. Néha még az alvás sem ment meg előle, a fáradtság számára csak egy kifogás.
Minden egyes nap úgy érzem, a monoton a hétköznapok teljesen egybe folytak, hogy még az óra is rajtam nevet, az idő pedig csak úgy telik és mire észbe kapok, már későre jár és az az érzés fog el, hogy elvesztem emberi mivoltomat. A tegnap ma lett, a ma tegnap, én pedig egy teljes káosz vagyok és nem is ismerem már magamat.
Minden éjjel lefekszek az ágyamba és eltakarom a fülem. Néha még késő éjjel is veszekedés szűrődik ki a szüleim szobájából, ami nagyban befolyásolja a hangulatomat. Valljuk be őszintén, senki se lenne képes kicsattanó örömmel létezni, miközben ott, ahol biztonságban és nyugalomban kéne lennie, napi szinten áll a bál.
Néha lefekvés előtt gondolatok lepik el az agyamat. Úgy érzem, összeroskadok a nyomás alatt és a jövőm valójában csak egy hatalmas feketeség, amit hiába próbálok minden erőmmel megváltoztatni, minden egyes erre fordított kísérlet csak még jobban befeketíti azt. Olyan, mintha a sötétség tetején sétálnék és minden megtett lépés közelebb visz ennek a feketeségnek az aljához. Ahhoz a helyhez, ahol a sötétség, a magány és a depresszió teljesen bekebelez és elvágja az összes meneküléshez vezető utat. De ahogy a napok ismétlődően telnek, rájövök, hogy ez az egész teljesen rendben van. Mert belefáradtam a menekülésbe. Ezzel a felfogással talán megkönnyíthetem valamilyen formában az életemet.
Ahogy a kinti élet elkezd felélénkülni, az égbolt lassan kivilágosodik, elkezd hajnalodni, a gondolataim azzal együtt teljesen eltűnnek, ezzel adva nekem röpke 3 óra alvást.
Álmomban mindig ugyanazt látom. Egy hatalmas folyosó, ami egy nagyobb terembe torkollik, habár sose jártam még ott. Minden egyes alkalommal elindulok a rideg külsővel megáldott folyosón, ami minden egyes alkalommal a frászt hozza rám. Hatalmas szürke falak, nem is lehet látni hol ér véget a tetejük. Sima, fém hatású bevonatuk hideget áraszt, miközben a halványan pislákoló lámpák fényei néhol megcsillannak rajta.
Sose értem még végig rajta. Minden egyes alkalommal felébredek, de nem pár lépésre a végétől, szerintem még a közepét se érem el a folyosónak. Olyan, mintha egy végtelen úton sétálnék, miközben egy bizonyos ritmus szól háttérzeneként. Nem igazán áll másból, csak különböző mélységű ütemek egymás mögé pakolásából. Az elején azt gondoltam, egész jó dal, viszont így sokadjára inkább félelmet és idegességet vált ki belőlem. Több itt eltöltött éjszaka után éppen ugyanannyira rossz érzés itt lenni, mint a legelső alkalommal.
Most is ezen a folyosón találtam magam. Ahogy körbe néztem, minden ismét ugyanolyan volt. Rideg és ijesztő. De úgy, ahogy eddig mindig, ismét megindultam a terem irányába. Valahogy úgy éreztem, most talán elérhetem. Ahogy sorra tettem meg magam mögött a métereket, tényleg úgy éreztem, elérhetem. De az egyik pillanatban egy halk nyikorgásra lettem figyelmes, így egy pillanatra megálltam és körbe pillantottam. Mivel nem volt rajtam kivűl más a környéken, visszafordultam a terem irányába és már majdnem elindultam, amikor egy ismeretlen férfi hangját hallottam meg a fülem melől.
