"Szerelem ez? vagy, haj nem is tudom csak, Csak azt tudom, hogy megbolondulok, Bronzajkaim, mint gyáva koldusok, Csókmorzsáért könyörgenek"
József Attila - Szerelem ez?
Lassan este 10 óra és te még mindig nem vagy itthon. A vacsorával már órák óta végeztem és csak terád várok, miközben próbálom melegen tartani az ételt. Vajon észre veszed majd az igyekezetemet?
Meghallom a kulcs elfordulását a zárban, gyorsan kirohanok az előszobába, hogy mire belépsz, üdvözölhesselek. Te csak némán belépsz a lakásba, egy mosolyt erőltetsz az arcodra, ahogy rám nézel, majd miután megszabadulsz a cipődtől és kabátodtól, a konyhába sétálsz, én pedig felszolgálom a mai vacsorát. Vajon ma is inni voltál?
A vacsora alatt némán ülünk egymással szemben, majd miután félve megkérdezem, miért értél ilyen későn haza, te csak majdhogynem kiabálva hozzám vágod, hogy miért hozom már megint fel, te csak túlórázol a megélhetésünk végett. Az asztalra csapva vezeted le feszültségedet, majd egy hangos ajtó csapódással jelzed, eltűntél a közös hálószobánk rejtelmeiben. Miért nem vállalod fel, hogy utálod a társaságomat, így inkább minden este inni mész a barátaiddal?
Néha annyira elsírnám magam, amiért már nem jelentek semmit számodra, de az évek során minden, ehhez hasonló érzést kiöltél belőlem. A könnyeim egyfolytában csak késnek, sose jelennek meg akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk. Pont olyanok, mint te. És habár te sose emeltél kezet rám, én néha meg akarlak ütni. Szeretném, ha egyszer és mindenkorra ráeszmélnél arra, nekem mennyire fáj az, hogy semmibe veszel. Számodra csak egy cseléd vagyok, aki tisztán tartja a lakást és eléd teszi az ételt. Hányszor csaltál már meg eddig?
Hiába próbálok kilépni a kapcsolatunkból és a lehető legmesszebb menekülni tőled, az arcod mindig lelki szemeim előtt lebeg. Utálom, hogy mindig mindenhol és mindenben téged kereslek, hogy mindenkit hozzád hasonlítok, hogy képtelen vagyok elszakadni tőled. És azt is utálom, hogy szeretlek. Mert igen, hiába utálom azt, ahogy bánsz velem, én még mindig szeretlek Jung Jaehyun. De te már nem érzel így, ugye?
Hallom, ahogy lassan kinyílik a szobánk ajtaja, ajkaidat elhagyja egy olyan mondat, hogy elmész fürdeni, mire én csak bólintok és elkezdem eltakarítani a vacsora során bepiszkított tányérokat és evőeszközöket. Amikor elkezdem letörölni az asztalt, eszembe jutnak régi képek. Régen még mindketten boldogok voltunk, te szerettél engem és én is szerettelek téged. Akkoriban még a szüleinkkel is szembeszegültünk, hogy együtt lehessünk, sokszor az sem állította meg a találkozásainkat, hogy mindketten szobafogságban voltunk. Te képes lettél volna feladni mindent azért, hogy együtt legyünk, én pedig képes voltam bármit megtenni érted. Régen, korán reggel, csak azért jöttél el hozzánk, minnél több időt együtt töltsünk. Most pedig nézz csak ránk. Korán reggel elmész és késő este jössz haza. Ha megkérdezek valamit, te csak rám förmedve hazudsz valamit, nem beszéljük meg a dolgokat. Egyáltlán nem is beszélünk, csak létezünk egymás mellett. Helyes ez így?
A fürdő ajtajának nyitódása ránt ki a gondolataimból. A lépteid egyre hangosodnak, a konyha felé tartasz, de nekem nem áll szándékomban rád nézni. Lassan mögém sétálsz, hátulról átölelsz, arcodat beletemeted a nyakamba és mégjobban közelebb húzol magadhoz. Én ügyet sem vetve cselekedetedre, folytatom a poharak eltörlését. Valószínűleg realizálhattad, nem vagyok hajlandó nyitni feléd, mert elengedted a derekamat és miután kivetted a kezemből a poharat, magad felé fordítottál.
–Sajnálom.
Ismét a derekamra fonod karjaidat és úgy húzol a lehetetlennél is közelebb magadhoz. Pár másodperc után végül úgy döntök, átkarolom a nyakadat és teljesen belesimulok az ölelésedbe. Percekig állunk még így, majd végül te vagy az, aki eltol magától. Homlokomra egy apró puszit nyomsz, majd arcomra simítva nézel mélyen a szemembe.
–Szeretlek.
Szavaid lágyak, halkak, mintha nem akarnád, hogy bárki meghallja az ajkaid által formált szót. Szemeidben már nem látom azt a fajta csillogást, mint régen, olyanok, mintha kiüresedett univerzumok lennének. Szerelem ez még egyáltalán?
–Én is szeretlek.
Hangom éppolyan halk, mint a tiéd, viszont ezért, mert nem szeretném megtörni a pillanatot. Habár tudom, nincs valós jelentése szavaidnak, mégis ki akarom élvezni a pillanatot, melyben hosszú idő óta most van először részem benne. Több hónap elteltével, vajon miért ma döntöttél úgy, hogy megölelsz?
Ajkaimra egy apró, rövid csókot nyomsz, majd ismét magadhoz ölelsz. Tetteid eszembe jutattják, mennyire vágyom rád. Vágyom az érintéseidre, a csókjaidra, az öleléseidre, hogy reggel melleted ébredjek, hogy este édes kis semmiségek közepette nyomjon el az álom, hogy ujjaimmal sodorhassam a hajadat, miközben egy miliméternyi rés sincs köztünk. De mindenek előtt arra jöttem rá, mennyire hiányzik a közös időtöltés. Vajon szerelem ez? Vagy csak sóvárgás a múlt után? Vagy egyszerűen csak testi vágy?
A hálószobába érve csak elfekszünk az ágyon és egymást ölelve létezünk. Egyikünk sem szól semmit, a csend hosszú idő után végre megint nyugtató erővel bír. Annyira szeretném megkérdezni, miért teszed ezt, de tudom, a válasz olyas valami lenne, amivel fájdalmat okoznál. Valószínűleg ezt te is tudod, hiszen számtalanszor nyitod beszédre ajkaidat, mégis az utolsó pillanatban mindig meggondolod magad. Talán jelentek még valamit számodra, ha ennyire nem mered elmondani?
Ahogy az óra éjfélt üt, majd átlépünk a másnapba, olyan, mintha neked ez új erőt adott volna. Állam alá nyúltál, majd megemelve azt, elérted, hogy szemeidbe nézzek. Lassan elnyíltak ajkaid, majd végül szavakat formáltál velük.
–Az lenne a legjobb mindkettőnknek, ha elengednénk egymást. Egy olyan valakit érdemelsz, aki teljesen viszonozza az érzéseidet................ Én pedig holnap elköltözök.
Szavaid nem leptek meg, mégis fájdalmat okoztak. Sírni akartam, de képtelen voltam rá. Te csak magadhoz öleltél és egész éjszaka egy milimétert sem távolodtunk egymástól. Másnap reggel melletted ébredtem, majd eszembe jutott, hogy ez utolsó alkalom, hogy ilyenkor, így látlak. Miután te is felébredtél, úgy döntöttem, most utoljára készítek neked reggelit. Míg én a konyhában voltam, te minden ruhádat és holmidat egy bőröndbe és egy sporttáskába pakoltad, majd leraktad azokat az előszobában. A reggelit csendben fogyasztottuk el, majd elérkezett a búcsú pillanata. Tényleg itt a vége?
Az előszobában magadra vetted a cipődet majd a kabátodat. Kinyitottad az ajtó, táskáidat a küszöbön túlra helyezted, majd leszedted a lakásunk kulcsát a kulcscsomódról és a kezembe nyomtad.
–Kívánom, hogy legyen boldog életed nélkülem.
Utoljára, egy szoros ölelésbe vontál, amit nem voltam rest viszonozni. Úgy szorítottuk egymást, mintha a világ egyben maradása függöt volna tőle. Pedig mindketten tudtuk, koránt sem így van.
Lassan elengedtél, majd a táskát válladra véve, egy 'ég veled' után elindultál a lakóház folyosóján. Viszont én képtelen voltam visszafogni magam és utánnad kiáltottam.
–Jaehyun! Szeretlek!
Te csak hátra pillantottál, majd elmosolyodtál szavaimra.
Néztem, ahogy alakod eltűnik a folyosó végén, ahogy elindultál a liftek irányába. A folyosón csupán csak a lépteidet és a bőröndöd kerekeinek hangját lehetett hallani. Ajkaidat pedig sose hagyta már el az, hogy 'én is szeretlek'.
Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, realizálódott bennem, hogy tényleg vége mindennek. És habár csak pár perce mentél el, kimondhatatlanul hiányoztál. Szerettelek volna megint megölelni, de tudtam, többé már nem tehetem. De fogunk még valaha találkozni, Jung Jaehyun?
